Emma nevenapja

Bár a képeken úgy tűnik a baba nagyon belopta magát a szívébe, ez a csoda is csak 3 napig tartott. Az egyetlen elválaszthatatlan "barátja" a takarója, babanyelven a "csicsi". Egy darabig a cumiját is így nevezte, de rendes, angol nyelvterületen nevelkedő gyerekhez méltóan ma már "dami"-nak hívja.

Ivi postja - Katasztrófa

Ma volt Botika karácsonyi fellépése a St Elvans Church-ben. Ez a délelőtt félreértések sorozata volt, és ilyenkor szoktam érezni, hogy még egyáltalán nem tartozunk ide. Kisfiam anyukája már hetekkel ezelőtt megkapta egy cetlin, hogy készülődjön, mert a fia Traveller lesz az iskolai előadáson. Örültem neki, az emlékezetes Shrek-öltözék óta Boti imádja a kosztümöket, ráadásul a szerepjátékos korszakát éli, amelybe Emmacicát is beleöleli, néha –rángatja, akár megfelel ez a kislány korának megfelelő fejlődésnek, akár nem. Mivel egyszer voltunk már ebben a templomban az őszi ünnepélyeken, tudtam, hogy nagyon hideg, ezért a kosztüm alá, ezer póló és nadrág került, nehogy megfázzon a kis drágám.
Természetesen be volt fűtve a templom.
A gyerekekkel együtt a kamerát is cipeltem, hogy jó fényképeket készíthessek kisfiamról. Elő is szedtem, ami nem volt kis kunszt, mert Emmacica nem akarta… Templomban nem lehet káromkodni, így próbáltam a tekintetemmel nevelni. Nem igazán sikerült. Na, mire a kamera a kezembe került, az igazgatónő odasétált hozzám, hogy a templomban nem villog(tat)hatok a masinával, egyrészt, mert régi, és rosszat tesz neki, másrészt felveszik és fotózzák a gyerekeket, amit majd megvásárolhatok, és így legalább támogatják a Friends-eket is. Merthogy ez egy jótékonysági előadás és évzáró egyben.
Mindez eltörpült amellett a tény mellett, hogy Jézus születését adták elő, amelyről engem senki nem tájékoztatott. Botika is meglátogatta a Jézuskát kalózjelmezében, fél szemével és kampójával, amin, Mária és a kisded, na meg a szépen felöltözött Háromkirályok nem lepődtek meg gyerekek révén, de a felnőttek soraiból jövő zümmögés, suttogás, halk-angolos nevetgélés meggyőzött arról, hogy legközelebb óvatosabban kell lelkesednem az ilyen fellépésekért. Lucy, hétgyermekes, örökké mosolygó barátnőm, résztvevően meglapogatta a hátam, tudatva nemzetközi nyelven, hogy ez biz’a nagy égés volt. Botikát ez nem zavarta, végigbőgte amúgy is az egészet, mert nem értette, hogy miért nem lehet velem, miért kell egy színpadon állnia (1. fellépése) lelkes tömeggel teli templom közepén. Emmacicus sem könnyítette meg a dolgát, mert meg akarta vigasztalni Botikát, és harsány Koti, Koti! Oda megyek! kiáltásokat üvöltött bele az előadásba. Botika elkezdett sírni, a másik (jól felöltözött) arab utazó próbálta vigasztalni, és közben ránk mutatott, hogy ide akar jönni, az ő szeretett anyukájához és Emmacicájához.
Az első sorban ültünk.
Nem néztem hátra.
Na, véget ért az előadás, ami egyébként fantasztikus volt. Imádnivalóak voltak a wales-i gyerekek: ügyesek, okosak, szépek, büszkék a jelmezükre. Gondolom, soha nem lesz problémájuk az üzleti életben, ha valahol prezentálni kell, mert már nagyon korán megszokják a szereplést.
Lucy-vel együtt néztük végig az előadást, és volt, hogy sírtunk, olyan megható volt a performance és a gyerekek igyekezete. Jött a vége, mondom, megvigasztalom Botit, aztán usgyi a templomból, de előtte még leveszem a kosztümjét, hogy az utcán senki ne ismerjen fel bennünket.
Erre jött néhány nagyobb fiú, akik tálkát szorongattak a kezükben, és az igazgatónő is pont rám nézett.
Nem volt nálam pénz, nem tudtam, hogy adakozni is megyek.
Lucy megkocogtatta a kezem, és belecsúsztatott egy egyfontost. Rám nézett és azt suttogta, hogy szerinte biztosan nem tudom még az itteni szokásokat, és ne haragudjak, de ha akarom, megment az újabb kellemetlen helyzettől. Nagyon örültem, megköszöntem, és amikor odaért a persely, beledobtam az adományom. Tényleg jó adni, utána rendesen boldog voltam. Újra egy wales-i figyelmessége mentett meg attól, hogy ne érezzem idegennek itt magam. És újra adósa vagyok valakinek azért, mert azon is gondolkodott, hogy én, hogyan érezhetem magam az adott szituációban. Azt hiszem, most, hogy leírtam ezt a kis történetet, már tudom, hogy ha nem is tartozok ide, azért nagyon-nagyon szeretnék. :)

Boti birthday partyn

Emily és Amelia, Boti két osztálytársa most töltötték be a 4 évet, és ez alkalommal a szülők közös szülinapi partit rendeztek, amire Boti is kapott meghívót. Mivel szombaton volt az esemény, Ivi megparancsolta, hogy én vigyem a nagyfiút a buliba, nem volt apelláta. Jelmezben kellett menni, Boti Shrek-nek öltözött, én meg nagy darab, jóképű fickónak. Nem tudtuk, mi itt a szokás, ezért vittünk ajándékot, és virágot is a kislányoknak, de kiderült, hogy nem kellett volna: csak az egyik anyukának tudtuk átadni, és ő sem sokat foglalkozott vele.

A város sportcentrumának egyik termét bérelték ki az ünneplésre, szépen feldíszítették, mindenütt lufik, konfetti és szalagok voltak, petárdák durrogtak. Az asztalok roskadoztak a süteményektől, Boti persze egyből enni szeretett volna. Mondtam neki, ha végighallgatta a bohóc és varázsló bácsi mondókáját, utána ehet. Az első pár percben csak az ölemben ücsörgött, onnan nevetett nagyokat a bohócon, de hamar feloldódott, és odaült a többiek közé, figyelte, mit csinálnak a többiek, igyekezett utánozni őket.

Bár nem nagyon beszéli a nyelvet, valahogy mégis mindent elég jól megértett, kivéve azt, amikor a lufikardokért sorba kellett volna állni. Hiába vezényelte a bohóc a sor végére vagy háromszor, rá kellett jöjjön, mindenkinek könnyebb, ha Boti soron kívül kap egy lufikardot. Ezzel aztán a fiúkák előbb egymást püfölték, aztán egy játékos kedvű apukát aprítottak miszlikbe.

Dínó park és egyebek

Ivett kifigyelte, hogy nem messze tőlünk van egy ún. dínópark, ami az őshüllők bemutatása mellett rendelkezik még 3-4 cseppkőbarlanggal, meg egy mintafarmmal, ahol szabadon tartják az állatokat, valamint van egy rekonstruált falu a vas-korszakból. Szóval elég érdekesnek tűnt ahhoz, hogy elmenjünk, annál is inkább, mert Boti még éppen benne van a dínós-korszakában, bár már kezd egy kicsit lecsengeni nála. Persze nagyon lelkesen várta a hétvégét, már napokkal előtte alig lehetett megnyugtatni, hogy nemsokára tényleg láthatja a dínókat. Botit is, és engem is ért egy-egy súlyos meglepetés, amikor a parkhoz érkeztünk: Boti egyszerűen megrémült a dínók hatalmas méretétől, és attól, hogy hangszórók voltak a belsejükben, és folyamatos hörgések meg visítások hallatszottak bentről, én pedig a belépő árán lepődtem kicsit meg.

A park bejárata

De aztán hamart túlestünk a kezdeti megrázkódtatáson, és beljebb merészkedtünk. Emma és Boti persze rémülten csimpaszkodtak az anyjukba, kellett egy fél óra, mire megbarátkoztak a dínóhangokkal. Tény, hogy nagyon élethűen sikerült ábrázolni őket, és nagyon szép környezetet varázsoltak köréjük. Mindenhol páfrányok, vízesés, ilyesmi, és minden pálma mögött leselkedett valamiféle őslény.



Boti folyamatosan kiabált: -Apa, Apa, ezt nézd meg! Gyere, gyere, ide nézz! Nagyon beleélte magát, tele volt kérdésekkel. Még szerencse, hogy ilyen okos vagyok, és mindenre tudok válaszolni.
A cseppkőbarlangokat is megnéztük, nagyon szép, kiépített, kivilágított utakon lehetett gyönyörködni a cseppkövekben, bár minden, kézzel elérhető cseppkő köré rácsot építettek, hogy ne lehessen letörni.



A mintafarm a dínókhoz hasonló élmény volt a gyerekeknek. Emma már a belépéskor kiszúrta a szabadon legelésző emukat, és "csipp-csipp" csatakiáltással megrohamozta a legközelebbit. Az emu szerencsére békeszerető állat, és inkább odébbállt. Emma nem adta fel ilyen könnyen, mindenképpen meg akart egyet kaparintani, ezért egy ideig körbe-körbe mászkáltunk az emuk között, a pici lány meg teljesen oda volt a boldogságtól. A lovak simogatása után én arra gondoltam, miért ne nézhetnénk meg közelről egy lámát is, az is olyan békés jószágnak tűnik, mint a birka, csak kicsit nagyobb. Botinak, és Emmának is tetszett az ötlet, ezért felnyaláboltam őket, és kiszemeltem egy kölyöklámát, hogy majd jól megsimogatjuk.



Biztos ami biztos, én kezdtem a simogatást, illetve kezdtem volna, de a gonosz lámakölyök olyan szigorúan nézett rám, hogy gyorsan visszakoztam. A láma azonban nem elégedett meg ennyivel, nagyon határozottan felénk lódult, mint ha fel akarna falni. Hirtelen végiggondoltam, hogy vagy gyorsan fejbevágom, de akkor lehet, hogy utána még a gazdával is meg kell küzdenem, legvégül meg Ivettel, hogy miért viselkedtem ilyen barbár módon, vagy elmenekülök a gyerekekkel, ami viszont azt a látszatot kelti, mintha gyáva nyulak lennénk. A "B" verziót választottam, de senki ne gondolja, hogy tényleg beijedtem.
Aztán egy kedves, vörös szőrű kecske kárpótolta a gyerekeket, mert magától oda jött hozzánk, és hagyta magát megsimogatni.
A legagresszívebb állatok a farmon a ludak voltak, Emmát úgy kellett kimenteni közülük.
A következő program vidámpark lesz, de ezzel megvárom, hogy Zoli és Dóri meglátogasson minket, és lehet, hogy a gyerekeket nem is visszük.

Ivi post-ja

Elmaradtunk egy kicsit a bloggal, de most már nagyon sok dolog történt, és nem csak Gáborral, hanem velem és a Pickókkal is. Szeptember 21-én, Emmacica másfeledik születésnapján nagyon izgalmas út után megérkeztünk Londonba, épen, egészségesen, de eléggé fáradtan. A repülőn összeismerkedtem egy kedves és nagyon szép japán lánnyal, akinek nem bírtam megjegyezni a nevét. Csekély angol nyelvtudásommal a családjainkról beszélgettünk, és azt is elmondtam, nem naponta ingázom repülőn a világ tájai között. Így aztán, megsejtve, hogy nagyon örülnék neki, segített a Heathrow-n, hogy ne tévedjek el, hozott trolley-t a csomagokhoz és a gyerekekhez. Miután mindent elintézett velünk kapcsolatban, barátságosan elbúcsúzott. A repülőn egyébként Botika is összeismerkedett 6-7 kínai hölggyel, akik imádták őt és Emmacicát. Megpróbálták megtanítani számolni, de ez nem sikerült: Botika abból indul ki, hogy másoknak kell megtanulniuk, hogy a magyar számtan az egymegérettameggy-gyel kezdődik. :) Nagyon csodálkoztak, hogy ilyen hosszúak a számaink, én pedig nem rontottam el az örömüket azzal, hogy a kettőcsipkebokorvesszőt nem kell gyakorolniuk csak az első ő-ig. Amikor ezt elunták, Botika teli torokból és kissé falsul énekelte a „felszállunk a nap fölé, a fényes csillagok közé” című nagysikerű Halász Judit slágert, amivel újabb tetszést aratott. Emmacica kísérte őt természetesen, és lelkesen hápogott, mint egy aranyos kiskacsa. :) Szóval jól telt az utunk, a légikisasszonyok nagyon figyelmesek voltak a gyerekekkel: sok csokit, szendvicset, ivólevet kaptunk, nehogy éhezzenek a majd háromórás út alatt. :)
Persze Gábor nagyon örült nekünk, én pedig nagyon izgatott voltam London látványa miatt. Botika egyből megkapta a két ajándék autót, aztán a csomag és a trolley tetején majdnem elaludt. Emmacicának természetes volt, hogy előkerült Apuci, átkéredzkedett hozzá, és onnan nézelődött.
Esős napon érkeztünk, ez azóta nemigen jellemző az időjárásra. Szemerkél az eső, de kellemes az idő, nincs hideg. Ahogy Botika mondja minden reggel, na, már megint ősz van. Hosszú autóút állt előttünk, de nagyon szép volt a környezet, főleg a tengeren átívelő, döbbenetesen hosszú híd. Tartottunk egy kis szünetet a gyerekek kedvéért egy irtózatosan koszos benzinkúton, aztán nagyon későn és nagyon fáradtan végre hazaérkeztünk.
Gábor rosszabbnak írta le a házikót, ahol lakunk, mint amilyen, ezért tetszett. :) Alul étkező-konyha, gardrób, hátul icuri-picuri kerttel, fent pedig fürdő és két szoba. Egyébként a felfújható ágyon és a konyhaszekrényen kívül teljesen üres. Ez kicsit ijesztő volt, de mivel nem ért meglepiként, úgy gondoltam, majd megoldjuk. Másnap nagyon elcsigázottan ébredtünk, elmentünk pizzát enni, ami itt nagyon olcsó és finom, aztán takarítás-vásárlás volt a program. A kert lett a hűtőnk, se mikrónk, se tűzhelyünk, csak egy két platnis rezsónk, nincs mosógépünk sem, de van számítógépünk. :) Szóval komolyan gondolkoznom kell azon, mikor, mit vásároljunk, hogyan készítsük el, és aztán hogyan tároljuk. A szennyes ruhákat Gábor áthordja mosni a sofőrszállásra, a mosógép és a mosás is nagyon drága.
Kedden hivatalosak voltunk egy teareggelre: egy idős néni szemben velünk rákos gyerekeknek gyűjt, és arra mindenkit meghívott a városban, bennünket is. Előző este átmentünk Gáborral, kérdeztem tőle, mit kell vinnem, nem ismerem a hagyományokat, milyen adományra gondolt, és baj-e, hogy nem tudok angolul. Azt mondta, nem.
Egész reggel ideges voltam, kétszer volt hányingerem, de aztán szépen felöltöztettem a gyerekeket, és átmentünk a nénihez. Ott már sok ajándék volt, és még több ember. Kedvesen fogadtak, mindenkinek bemutatott Margaret, aztán sütiztünk, teáztunk és beszélgettünk. Az én teljesítményem kimerült az írásban, rajzolásban és mutogatásban, és csak néhány szót értettem, de mindenki értékelte, és örültek, hogy az Emma nevet jól ismerik. Botika, amint teletömte a pocakját, haza akart menni, és ezt folyamatosan hangoztatta, majd összetört egy vázát, tehát a gyerekek nem nagyon segítették a kapcsolattartó munkámat, de azért nagyon jól sikerült ez a két óra. Itt is, mint mindenhol meglepő volt nekem, hogy senki nem veti le a cipőjét: ahogy jött, bemegy a szőnyegre, a konyhába. El nem tudom képzelni még, hogyan takarítják ki ezt a sok szutykot. Nekem a saját kis házikónkban majd két óráig tartott csak az alsó szint kézi szőnyegtakarítása. Persze nem csak ez a furcsa, hanem az is, hogy állandóan figyelni kell arra, nehogy leangolozzam őket, csak britet vagy wales-it mondhatunk. Itt mindenkinek van wales-i sárkányt ábrázoló mindenféle ruhadarabja, sőt a tojásokon sem a farmerek jelzése van, hanem a sárkány köszön rám, ahogy kinyitom a tartódobozt. :) Egyébként nagyon kedves, megértő, türelmes emberek, pedig a Kelet-Európából beáramló munkaerő sok szinten kellemetlen nekik: nincsenek felkészülve ránk a kórházak, iskolák, szociális rendszer, jog, és az állásokra is több így a jelentkező.
Ami még furcsa nekem, hogy nem bírom megszokni a közlekedést. Gyalogosként mindenfelé nézek, mert nem tudom, honnan jön az autó, le kell gyűrnöm az automatizmusokat, hogy honnan várom. Azt azért el kell mondanom, hogy ha csak megállunk a gyerekekkel a járda szélén, két irányban egyszerre fékeznek le az autók, hogy átengedjenek bennünket. Nagyon biztonságos és előzékeny itt a közlekedők magaviselete, a köszönömöt pedig feltartott hüvelykujjal fejezik ki. Még most is elnevetem magam, amikor meglepődök, úristen, ilyen fiatal vagy öreg, és autót vezet, amikor meglátom mellette az igazi sofőrt, persze a nem megszokott oldalon. :)
Minden nap ér valami élmény, mivel Gábor használja az autót, és én a gyerekekkel gyalog közlekedek, sok emberrel szóba elegyedek, mert közvetlenek, nyitottak, nagyon kedvesek. Botikának és Emmacicának helyet kerestünk, és ez itt nem gond, hogy nem beszélnek angolul. Botika pedig okt. 1-je óta a város legjobb iskolájába jár, ahová Margaret és családja ajánlott be bennünket. Természetesen uniformist visel, mint a többi gyerek: piros rövid ujjú, galléros póló, kék pulóver, rajta az iskola emblémájával, sötétszürke, elegáns mindent taszító, teflonnadrággal. Nagyon aranyos benne. :) Ez már előkészítő az iskolára, a mellettük lévő teremben komoly iskolások tanulnak. Nagyon gyakorlatias az oktatás: a játszóterükön komplett közlekedési jelzések vannak: zebra, lámpa stb., ott gyakorolják a gyalogos forgalom szabályait. Van számítógép a bölcsödében is, vannak háziállataik (egerek stb.), konyhájuk, ahol a gyerekek főznek, és játékpénzek, amelyek hasonlítanak az igaziakra, mert a gyerekek másik csoportja eladja a többieknek ez elkészített ételeket. Azt gyakorolják, amelyre az életben abszolút szükség van, én nagyon örülök ennek. Botika azt mondta, hogy szeret ott lenni, pedig biztosan nagyon nehéz neki, hogy semmit nem ért abból, amit mondanak. Nagyon büszke vagyok rá, mert nem panaszkodik emiatt. Továbbra is azt mondja, nem akar angolul tanulni, de már használja a Thanks, és a Bye-bye szavakat, és mondja, hogy ez magyar pénz, ez angol pénz. Emmacica édesen integet mindenkinek a hátizsákból, és imádja mondani, hogy Bye-bye, amivel mindenkit egyből levesz a lábáról. Ő az angol szavakat nagyon könnyen utánozza, tetszenek neki pl. a fish, cash cookie szavak is. :)

itt a csalad

Mar egy hete megerkeztek Ivi es a gyerekek. Zoli "csipikeje" megint jol vizsgazott: gond nelkul elnavigalt a Heathrow-ra, meg vissza. A talalkozas nem ugy zajlott, ahogy elkepzeltem (gyerekek apa-apa kialtasokkal usznak felem a levegoben), hanem inkabb ugy, hogy Emma kicsit mosolygott, es at akart jonni a karomba, de puszit azert nem adott, nehogy elbizzam magam, Boti meg csak azutan volt hajlando szoba allni, hogy megkapta az ajandek autot. Ivinek jobban tetszett a lakas, mint vartam, igaz, ket napig csak takaritott. Kedden pedig atment a gyerekekkel a szomszedba, ahol teadelutanra hivtak oket. Nem tudom, hogyan csinalta. Az egyik neni azt igerte, segit Botit bejuttatni a varos legjobb iskolajaba, a masik, meg megmutatja majd a kornyek jatszotereit, a harmadik meg nem vette zokon, hogy Boti osszetorte a vazajat. 3 orat voltak szomszedolni (en dolgoztam), pedig harmojuk kozul szerintem Emma beszeli legjobban az angolt. Valamelyik nap pedig hamarabb vegeztem, igy el tudtunk menni ovodat keresni Emmanak. (ja, nem mondtam, hogy itt 4 eves kortol jarnak a gyerekek iskolaba, de 3,5-tol lehet oket szoktatni.)
Amiota itt vannak, vegre rendes kajakat is eszem, nem csak pizzat. Ez koszonheto az otthoni gyulai kolbasznak is, meg annak, hogy Ivi konyortelenul kifizetteti velem mindazt, ami a haztartasahoz szukseges. Hutonk ugyan nincs meg, de a kis udvar tele van kajas zacskokkal, es igazabol eleg huvos van ahhoz, hogy ne romoljanak meg az etelek.
Most pedig Botival utazunk Cardiffba, mert szeretnenk bekottetni az internetet, es ott van a legkozelebbi BT(matav)-iroda.

nincs cim

Két hete nem jutottam internethez, még múlt szombaton is dolgozni kellett, de végül is ezért jöttem ide. Az elmúlt hétfõn meg kellett jelennem egy interjún Cardiff-ban (az ún. NI number, magyarán TB-kártya kérelmezéséhez ez is hozzá tartozik), ahol egy erõsen arab külsejû, és arab nevû ember feltett néhány kérdést a személyi adataimmal kapcsolatban. Aztán el kellett magyaráznom, hol is van Magyarország, és hogy nálunk nem minden város neve áll négy betûbõl, annak ellenére sem, hogy az utóbbi pár napban nála járt két magyar fiú Tatáról, illetve Bajáról származik. Valamint be kellett mutatnom az összes létezõ hivatalos papíromat az útlevéltõl kezdve a munkaszerzõdésen át az albérleti szerzõdésig. Az egész beszélgetés nem volt hosszabb 10 percnél, azzal bocsátott utamra, hogy 3-4 héten belül postán megkapom a kártyámat.
Másnap pedig már egy 32 tonnás mixert vezettem. Igaz ott ült mellettem egy lett srác, aki nagyjából bemutatta, hogyan kell kezelni az autót (mármint a mixer-részt), hogyan kell feltölteni, hogyan kell kiüríteni a dobot. Amikor pedig nagyon muszáj volt, akkor szólt, hogy ha továbbra is így folytatom a tolatást a talicskára méretezett, omladékony, 20%-os lejtõn, akkor könnyen lehet, hogy felborulunk. Még egy napot vezettem ezzel a sráccal, aztán összeültettek egy magyar fiúval, akivel együtt érkeztünk Angliába. Elõször azt gondoltam, hogy ez tipikusan vak vezet világtalant eset lesz, de végül is mindent jól meg tudunk oldani, ha nem számítjuk azt, hogy 2 GPS-navigáció és 3 térkép segítsége ellenére átlagosan napjában kétszer eltévedünk. Az autóval különösebb gondom nincsen, már megszoktam a méreteit, bár a súlya néha okoz meglepetést (fõképp teletöltve, esõben, lejtõn lefelé). A legnehezebb dolog az építkezési területeken való manõverezés. Itt sokszor omlik a talaj az autó alatt, mindenféle konténereket, vasrudakat, munkagépeket és munkásokat kell kerülgetni tolatva, zsebkendõnyi területen, hogy végre meg tudjak szabadulni a betontól. Ami persze soha nem elég nedves a vevõ szerint, és hiába magyarázom el, hogy õ pont ilyet rendelt, nem számít, én vagyok a hibás. Az sem számít, hogy nem én keverem neki be az anyagot, ezt külön szakember végzi, én vagyok a hibás. És az sem számít, hogy ha a nálam lévõ 200 liter vizet mind hozzáadom a betonjához, akkor annak megváltozik a minõsége (gyengébb lesz), valamint én nem tudom majd megtisztítani a mixert, mindegy, a vevõt csak az érdekli, hogy kellõképpen híg legyen a beton, mert úgy magától szétterül, és nem kell vele dolgozni. Aztán persze az is elõfordulhat, hogy túl lágy a beton, aminek a vevõ megint csak nem örül (bár jobban elviseli, mint amikor száraz), valamint nem örülnek azok az autósok, akik ha esetleg meg is úszták, hogy a rázkódáskor kilöttyenõ, néhány liter beton rájuk essen, az úton már nem tudják azt kikerülni. Nagyjából ezek a betonszállító-szakma nehézségei. Bár ehhez még hozzá kell adni a birkákat, teheneket, lovakat, amik gyakran legelésznek az út mellett, és olykor úgy kelnek át az úttesten, hogy nem igazán néznek körül. Meg a farmereket is, akik megdobálnak kõvel, ha úgy gondolják, hogy túl gyorsan száguldozol a legelõjük mellett.

Wales-bol - uj szallason

Pár napja már az új szálláson vagyunk. A ház - itteni mércével mérve - nagy, tiszta, sokkal igényesebb, mint az errefelé szokásos átlagos albérletek. A munkahelyhez viszonylag közel van, de zajos és forgalmas útra nyílik a bejárat, és a környék borzasztóan igénytelen. Tiszta szemét minden, délután matek részeg emberek kóvályognak, de láttunk már félig szétvert arcú fiatalt is, aki valószínûleg kellõképpen be volt tépve ahhoz, hogy erre rá se rántson. Egyébként - és ez egész dél-Walesrõl elmondható -, az itteni szénbányászat 80-as években történt megszüntetésének áldozata itt mindenki. Szinte kivétel nélkül minden család valamilyen bányában, vagy ahhoz kapcsolódó iparágban dolgozott, szóval meglehetõsen egyszerû munkásemberek voltak, és családok ezrei mentek tönkre egyik napról a másikra. Jó részük ezt azóta sem heverte ki, és állítólag ma is jobbára segélyekbõl élnek. Gondolom ennek a kilátástalanságnak az oka az itt tapasztalható igénytelenség, mindenesetre az biztos, hogy a gyerekeket nem hozhatom ide. Ezért bérelnem kellett egy kicsi lakást a városközpontban, egy csendes helyen, de amikor megpendítettem, hogy az ügynökség által biztosított lakás alkalmatlannak tûnik a gyerekek számára a környék miatt, és emiatt inkább máshová költöznék, kerek-perec megmondták, hogy márpedig ki kell bérelnem 6 hónapra ezt a lakást, különben ugrik a munkám, és húzhatok haza, de elõtte még kifizettetik az eddigi tréningek meg szállások árát. Úgyhogy csak kiderült a végére, hogy az ügynökség nem csak a munkaerõ-közvetítésen keres, hanem a szálláson is. Egyébként ezzel nem is lenne semmi baj, csak azt nem értem, miért kell eltitkolni, meg letagadni, hiszen még így sem rossz az ajánlat a többi ügynökséghez képest. De a magyar közvetítõ is, meg a st. Albans-i cég is csak mellébeszélt, ha a szállással kapcsolatos részleteket akartam megtudni, most meg hidegzuhanyként ér, hogy nincs lehetõségem másik szállást választani. Úgyhogy kénytelen vagyok két szállást bérelni egyszerre: egyiket magamnak, másikat meg Ivinek és a gyerekeknek. Persze mihelyst õk itt lesznek, az itteni szálláson csak akkor fogok megfordulni, ha nagyon muszáj. Ez egyébként kb. £250 plusz kiadást jelent havonta a számomra, fél éven keresztül. Ha ezt összeadom, és levonom belõle a tréningek, meg szállások költségét, no meg azt, hogy itt berendeztek nekünk egy lakást, meg intéztek egy csomó hivatalos dolgot, akkor £2-300-nál többet nem kereshetnek rajtunk a közvetítési díjon felül (amit természetesen nem mi fizetünk, hanem a cég). Ha az ember átmegy a vizsgákon, és megkapja a munkát, akkor ez szerintem megéri, kb. 4 napi fizetést jelent.
Most már saját tapasztalat alapján mondhatom annak, akit ez érdekel, hogy az itteni élet kb. ugyanannyiba kerül, mint odahaza, a fizetések között pedig 4-5-szörös szorzó van. Itt a minimálbér kb. £900 havonta (340.000), otthon meg 65.000 Ft, ha jól rémlik. Az étkezés úgy 20%-kal kerülhet többe, de leginkább azért, mert itt félkész dolgokat vásárolnak az emberek, mert lusták otthon fõzõcskézni. 2 pint tej (1,38 liter) ára £1. Egy kg szeletelt kenyér £0,6. Egy kg nektarin 1£. A benzin kicsit drágább, £0,9/liter. Autót, mûszaki cikkeket, internetet viszont lényegesen olcsóbban lehet venni. Itt szinte nem is látni alapmodellt az autók között, mindenkinek van pénze a rendesen felszerelt kocsira. Aminek döbbenetes ára van, az a KGFB és az ingatlan. Vidéken egy pofásabb családi ház fél millió fontnál kezdõdik. Egy városi kicsi lakás £70.000, Londonban a duplája.
Úgyhogy akkor jár az ember jól, ha itt keresi a pénzt, itt vesz mûszaki cuccokat, és odahaza ingatlant, valamint kihozza az otthoni autóját.

Angliabol - B-terv

Nos, a B-terv az A-terv lett szerencsere. Mar eppen uton voltam Londonba, hogy bejelentkezzek nehany ugynoksegnel, amikor felhivtak a jelenlegitol (ADR), hogy az a javasaltuk, miutan voltakeppen atmentem a vizsgan, hogy szerezzek meg 2 nap tapasztalatot a teherauton az iskolaban, es ha minden jol alakul, akkor mehetek Wales-be, az eredeti terv szerint. Minden jol alakult (leszamitva, hogy a masodik nap legvegen egy kamionos osszetorte a tukromet, mert nem fertunk el az uton), az oktatok odaig voltak, hogy mitol taltosodtam meg. Ugyhogy mar itt is vagyok egy Aberdare nevu, Cardifftol kb 35 km-re levo varoskaban, es a Hanson nevu ceg 27000 alkalmazottja kozul en vagyok az egyik. Persze 3 honap probaidon. Hogy pontosan mennyit fogok keresni, azt nem tudom, nagyon fugg a tuloraktol, meg a bonuszoktol is, de az itteni oreg rajak azt mondjak konnyen lehet 400 font a heti ber.
Eppen ideerkezesem napjan rugtak ki egy magyar sracot, aki nagyon merges volt, mert allitasa szerint szivroham-gyanuval vittek korhazba, es nem erti, hogyan rughattak ki. Mindenki mas viszont azt mondja, hogy reszeg volt, vagy be volt tepve, vagy mindketto, ezert lett rosszul, es nem vettek jo neven, hogy otthagyta a 20 tonnas betonkeverot kulccsal, meg jaro motorral az ut szelen.
Eddig szallodaban laktunk, holnap koltozunk alberletbe, de meg nem lattam, nem tudok mondani rola semmit. A szalloda tegnaptol tele van arabokkal, ugyhogy az albi csak jobb lehet.
Dolgozni meg nem kezdtem el, folyamatos agytagitas van, ilyen-olyan biztonsagi treningek, itt ezt nagyon komolyan veszik. Epitoiparban talan nem is art nagyon. Szerencsere nemi penzt mar erre az idore is kapok, ugyhogy nem kopik fel az allam. Jovo heten viszont mar biztosan szallitani fogok, azt hiszem addigra megerkeznek a nekunk szant uj autok is.

Angliabol - vezetesi trening

Sikerult egy skot oktatot kifogni elso nap, akinek eleinte egy szavat sem ertettem. Kesobb ez vmit javult, de nem sokat. Ugy beszelt, mint aki nagyon be van tintazva: a massalhangzokat szinte egyaltalan nem ejtette. Pl a wrong gear kb. igy hangzott: on io (oe-vel, csak nincs ekezetem), a handbreak pedig hembe volt. Persze semmi nem volt jo neki, de igaz, hogy sokat benaztunk. Az autonk egy 18 tonnas MAN volt, pont olyan szeles es magas, mint egy nyerges vontato (kamion), csak rovidebb 5 m-rel. Az autopalyak, es az un. tobbsavos orszagutak kivetelevel az utak annyira szukek, hogy nagyon gyakran a jobb kerekek az elvalaszto vonalona bal kerekek meg az uto szelet jelzo vonalon haladtak. Ha ez sem volt eleg, akkor meg kicsit a szembesavban. A padkat nem lehetett erinteni, arra nagyon beragott az oktato. Maniajuk a tukor. Tobbet kell nezni, mint az utat. De a legrosszabb a korforgalom. Mindenhova tesznek, sokfele van., es egeszen mas szabalzok szerint kell athaladni rajta, mint nalunk. Az elson napon nem is sikerult raereznem, ez meg is latszik az ertekelesemen. De lagalabb nem kellett az oktatonak veszfekkel megallitani a kocsit a pirosnal, mint a tarsamnal. A masodik napon sokkal jobban ment minden, persze azert 1-2 padkara igy is ramentem, meg egyszer sikerult lefulladni is. A tarsam meg kinyirt 2 babakocsis not, meg egy kerekparost (az oktato szerint), valojaban ketszer kicsit hatragurult, egyszer meg nem nezett szet rendesen indulaskor. Viszont sokkal magabiztosabban vezetett nalam. A lenyeg, hogy en eppen hogy, a cimbi meg suru fejmosasok mellett, de megfeleltunk a vizsgan. Kicsit furcsallottam, hogy jobb eredmenye lett, mint nekem, mert en veszelyes hibat nem vetettem, o meg tobbet is, de az szamit, hogz atmentunk. Aztan kiderult, hogy megsem csak ez szamit. A ceg csak a jobbik soforre tartott igenyt, az meg papir szerint nem en voltam. Ugyhogy hiaba orultem, megsincs munka. Legalabbis egyelore, mert azert nem adom fel ilyen konnyen. Most jon a B-terv.

Angliabol - Elso benyomasok

Erkezesem utani kb 30 perc remalom volt a jobboldali kozlekedesbol kifolyolag. Biztos voltam benne, hogy osszetorom az autot. Aztan lassan belejottem. Van egy rakas tabla, meg felfestes amirol nem tudom mit jelentenek, de majd megtanulom. A kanyarodas nagyon gaz (balra kis ivben, jobbra nagzban), de ami igazan nehez az a rengeteg korforgalom. Itt ritka az olyan, ami csak egysavos, es gyakran tobb korforgalom van egybeepitve. A legdurvabb kulon nevet is kapott: Magic Roundabout, ebben 6 db korforgalom alkot egy hetediket. Egyebkent is - bar csak a londoni korgyurut lattam -, kaosz az egesz kozlekedes. Rengeteg orult van, mennek mint a bolondok, tumultus mindenhol, parkolni lehetetlen, dobbenentes meretu keresztezodesek 3-4 szinten, szoval a pesti M0 egy elhagyatott makadamut ehhez kepest. Itt St. Albansban (Szentendrenel picit nagyobb, de sokkal szebb varoska) siman beengedik a kamionokat a belvarosba (amelyik oda szallit), pedig az utak olyan keskenyek, hogy ket szemelyauto alig fer el egymas mellett. A kulvarosi utak ennel is rosszabbak, allandoan felre kell huzodni, hogy a szembejovo elferjen. Raadasul minden talpalattnyi helyet beultetnek sovennyel, ami jol nez ki, de semmilyen keresztezodest nem lehet tole belatni, foleg balkormanyos autobol. A szallas eleg otvar, de legalabb ingyenes. 2 magyar meg egy lengyel figuraval vagyunk itt, 2 agyas szobakban. Kosz van, meg sivarsag. A kaja, ha az ember odafigyel, hogy hol vasarol, akkor nem sokkal dragabb, mint odahaza, £2.90-ert (kb.1000 ft) vettem 1 l tejet, fel kg vajat, meg majd fel kilo szeletelt sonkat. Ami draga, az a parkolas, az internet a konyvtarban (£2.5/ora, ugyhogy ritkan jovok majd ide), meg a benzin sem olcso £0.88/l, de mindez csak akkor sok, ha otthoni fizetesbol kell fizetni. Az ittenieknek olcsosag van.
Ma treningen voltam, es buszke voltam magamra, milyen jol megertem az angolokat, mikor kiderult, hogy egyik trener szlovak, a masik meg cseh szarmazasu. Aztan egy uzletben kiderult, van olyan dialektus amibol arva szot sem ertek. Humorista venaval megaldott lakotarsam az ilyenre azt mondja: na ez is biztos szegedi.