Hurrá nyaralunk! - Grünstein

Mivel a hegyek-völgyek, erdők, patakok és madárcsicsergések, valamint a Manowar zenéje (aki nem ismeri youtube-ozzon egyet, nem fog csalódni a letisztult, finom dallamokban, szépirodalmi igényű szövegekben) oly közel állnak szívünkhöz, már az odafele utat is nagyon élveztük. Kicsit rontott a képen, mikor a rendelés után kiderült, hogy a pálya melletti Burger Kingben nem lehet kártyával fizetni (mindenki megvetését vállalom: én szeretem az amerikai gyorskaját. De mivel ritkán eszem, nem attól vagyok dagadt. Hanem mert mackós az alkatom.). Salzburg után értünk be az igazi hegyek közé, az út mellett türkizkék patak kanyargott, sehol semmi szemét, semmi rom, nem rozsdásodik, nem rohad az égvilágon semmi: ezt imádjuk Ausztriában! Hogy mikor mentünk át a német határon az nem derült ki, egyszer csak ott voltunk a szállodánál. Elvileg ez is 3 csillagos, mint a wiesbadeni, de szerintem elfelejtették összefésülni a minősítő rendszert, mert ránézésre legalább 1-2 csillagnyi különbség volt a kettő között. A recepción egy, ha nem is mogorva, de szívélyesnek semmiképpen nem mondható ember fogadott (tulajdonos), aki fontosnak tartotta megjegyezni, hogy aah, die Racz Familie aus Ungarn. Mert az összes többi vendég kivétel nélkül német, és egyáltalán, az egész üdülőhelyen alig látni külföldit. Az sem alapozta meg a jó kezdést, hogy itt derült ki számunkra, hogy idegenforgalmi adót kell fizetni, ami nem véresen nagy összeg, de azért mondhatták volna előre. A gyenge kezdést hamar feledtette a még gyengébb folytatás, amikor megláttuk a szobánkat, ami 150 méterre a főépülettől, egy vendégházban található, és leginkább a balatonlellei úttörőtábor faházaihoz hasonló színvonalú odú, épp csak emeletes ágy nincs benne. Persze, hogy túlzok kicsit, hiszen a szoba tiszta, csak pici. Meg vannak itt olyan szobák is, amikhez közös mellékhelység tartozik a folyosón, szóval ne panaszkodjak. A szobából ilyen kilátás nyílik a hegyekre, esős időben:

A lényeg, hogy beköltöztünk, és a vacsoráig hátralévő időben kinyomoztuk, hol van itt a legközelebbi benzinkút, élelmiszerbolt, stb.
A másnap minden borús volt, Ivit nem is lehetett rávenni a túrázásra. Én kifigyeltem a legközelebbi hegyet, nem tűnt olyan nagynak, gondoltam gyorsan felugrok, fotózgatok fenn egy kicsit, és még az eső előtt vissza is érek. Mondjuk nem ártott volna figyelembe venni, hogy már száz éve nem túráztam, meg, hogy a bebújós szandál (mezítláb) nem a legjobb viselet az Alpokban. Volt egy tábla a turistaút elején, hogy 600 m a szintkülönbség. Gyorsan elképzeltem egy 400 m-es futópályát, az végül is nem olyan hosszú, akkor ezzel is elboldogulok majd valahogy, úgyhogy nekivágtam. Arra is gondoltam, hogy jó lenne nem megázni, ezért kocogósra vettem a figurát. Az első ötven méteren. Akkor meg kellett állni levegőért. Láttam már, hogy a kocogás nem fog menni ezen a meredek ösvényen, és az sem baj, ha megázok, mert úgy is patakokban folyik rólam az izzadság mindenütt, úgyhogy nyugodtan vissza lehet venni egy fokozatot. Mikor félúton találtam egy fotózásra érdemes részt, öt percig tartott, hogy annyira összeszedjem magam, hogy képes legyek néhány másodpercig remegés nélkül tartani a gépet. Nem igazán sikerült, íme az eredmény:

Nem volt idő megenni az almámat, elkezdett esni az eső. Gondoltam, hogy nem olyan nagy baj, visszamegyek gyorsan az erdőbe, ott nem fog érni nagyon. Ebben nem volt igazam, úgyhogy elővettem az esőkabátot, de mire sikerült felvennem, már alaposan eláztam. A lábam rettenetesen csúszkált a vizes szandálban, és a szandál csúszkált a nedves sziklákon, meg gyökereken. A lefelé út rémálom volt, nem is tudom, hogyan úsztam meg lábtörés nélkül. Kezdem már kapizsgálni miért hordanak a sznobok bakancsot, ha túrázni mennek. Az erdőből kiérvén az aszfaltra rájöttem, hogy eddig tényleg alig ért az eső. Gyakorlatilag bokáig érő, hömpölygő vízben tettem meg az utolsó 1 km-t a szállásig, kizárt dolognak tartom, hogy létezik olyan esőkabát, ami az ilyen esőnek pár percen túl is ellenáll.
Mikor hazavergődtem végre, vettem egy forró fürdőt és vacsoráig igyekeztem kipihenni a fáradalmakat. Aztán mikor indulni kellett volna, a fájdalomtól alig tudtam felállni az ágyról: a lábaim szigorúan megbüntettek az erőltetett menetért. Ez az izomláz aztán csak a 3. nap végére múlt el, addig úgy közlekedtem, mint egy hadirokkant. Az eső egész másnap esett, változatlan intenzitással, azt hittük már sosem áll el. Harmadnapra azonban kisütött a nap.

Hurrá nyaralunk! - Utazás

Nem kevés idő telt el azóta, hogy utoljára nyaralni voltunk, egészen pontosan 8 év. Persze némi szabadidővel minden évben rendelkeztünk, anyuék pedig minden évben vállalják pár hétre az unokák továbbképzését és nevelési hibáink korrigálását, de bokros teendőink (pl. házépítés, szülés), illetve krónikus pénzhiány miatt az igazi nyaralás mindig elmaradt. Ezért kellőképpen nagy várakozással néztünk az idei nyár elébe. Természetesen most is mindent elkövettünk ahhoz, hogy megnehezítsük magunknak a dolgot – példának említhetném az új autó vásárlását nem sokkal nyaralás előtt, amely árának tetemes részét hangyaszorgalommal gyűjtögető, és skótokat megszégyenítő hatékonysággal spóroló Öcsém kölcsönözte számunkra, de a fennmaradó rész így is lenullázta a családi büdzsét. Ha ez nem lenne elég, valószínűleg fiatalkori elhülyülésből adódóan kitört rajtam a repülési fóbia, ezért a repülővel való közlekedés kikerült a lehetséges utazási módozatok közül. Mivel pedig a buszos és vonatos utazást már jóval ezt megelőzően kizártuk, a London-Szentendre távolság pedig a két kiskorú gyermek miatt gyalogláshoz túl hosszadalmas lenne, maradt az autó.
Így kerek egy hónapos nyaralásunk a következő részekből áll: utazás, nyaralás Németországban, nyaralás Bécsben, nyaralás Szomolyán, nyaralás Zebiben, szolnoki látogatás, visszautazás. Ennek minden részletét nem volt egyszerű megszervezni, ezért szőröstül-bőröstül rá is bíztam Ivire, aki örömmel vette, hiszen a múlt havi vizsgája óta alig tudta mivel elütni az időt. Én csak az igazán fontos dolgokkal foglalkoztam kicsit, mint autóbiztosítás, meg autótakarítás. Ja, igen! Vennem kellett háromszöget, meg elsősegély-készletet is, mert – bármily hihetetlen -, a briteknél ezek nem kötelező kellékek. Szóval a feladatokat igazságosan leosztottuk, és július végén végre nekivágtunk. Utolsó pillanatban változtattunk az utazási terven, és a komp helyett kipróbáltuk az Eurotunnel-t, köszönhetően egy apró trükknek, amely segítségével az egyébként kb. 2x olyan drága alagutazás valamivel kevesebbe fájt, mint a kompolás. Így már tényleg nagyon megéri, mert szemben a komp 2,5 órás menetidejével, a vonat 35 perc alatt átszállít Franciaországba.
Homályos, de valahogy így néz ki:

Innen még nagyjából 500 km-t kellett utazni wiesbadeni szállásunkhoz. Úgy rémlik, hogy az utazás, meg az alagutazás izgalmai miatt a gyerekek ezt a szakaszt meglepően jól bírták. Ebben szerepe volt annak, hogy az új autóban Ivi valóban kényelmesen elfért a két gyerekülés között, és lefoglalta őket. Persze sokszor meg kellett állni pár percre, de azért kora estére már a szállodában voltunk. A ***-os economy zimmer egy nagyon tágas, tiszta, szép szobát jelentett egy nagyon mutatós kis szállodában. Emma azonnal felfedezte, hogy a franciaágyról még éppen át tud ugrani a gyerekágyra, ha nagy lendületet vesz, ezért itt alaposan kitombolta magát. Tényleg olyan jól viselkedtek egész úton a kocsiban, hogy nem volt szívem letiltani a játékot. Fáradságból adódóan aztán eljött az a pillanat is, amikor már nem volt elég a lendület, és a landolás az ágykeretre sikeredett, ami véget is vetett a rongálásnak.

Kissé borsos árú, ám fejedelmi reggeli után nekivágtunk a maradék 1100 km-nek. A gyerkőcök itt is példamutatóan viselkedtek, tényleg nem kellett azzal foglalkoznom, hogy kiabálnak, sírnak, veszekszenek, koncentrálhattam a vezetésre végig. Ivinek persze komoly kihívást jelentett a gyerekek lefoglalása, ezerféle játékot találtak ki. Nagyon jó ötletnek bizonyult az is, hogy a laptopról olykor mesét nézhettek. Volt olyan mese, ahol a maximális hangerő sem volt elég ahhoz, hogy hallják, ilyenkor Boti volt a mesélő: órákon keresztül képes volt történeteket improvizálni a képekhez. Ha zenét hallgattunk, vagy a lányok énekeltek, tánclépések nélküli tánccal kísérték a zenét. Emma ezt nagyon komolyan vette. Olyan beleéléssel tekergette pici, husi karjait a zenére, hogy az valami csoda volt!
Persze szegényeknek nagyon fárasztó volt az út így is, de az a véleményem, hogy összességében sokkal-sokkal jobban megérte, mint repülni. Ha havonta utaznánk, lehet másképp gondolnám, de egy évben egyszer számunkra mindenképpen az autózás éri meg.
Szentendrén nagy volt az öröm, Boti csak úgy repült a Mama nyakába, meg a Papáéba is. A hosszú utazás ellenére még vagy 2 órán át ébren voltak, az izgatottságtól nem tudtak aludni. Botin lehetett látni, hogy ugyan emlékszik a lakásra, de nem biztos a dolgában. Mondta is, mikor belépett, hogy: „Akkor itt most szétnézek egy kicsit”.
Másnap délelőtt Ivivel elindultunk vissza 600 km-t Németországba (ennyit már fel sem veszek), de az itteni élményekről majd a következő részben írok, és nem hiányoznak majd a képi illusztrációk sem.