Az első gondolatom, mikor Ivi előhozakodik az éppen aktuális, legújabb ötletével, miszerint hol kellene töltenünk a hétvégét, általában az, miért van az asszonynak folyton menőkéje, miért nem lehet csak nyugodtan otthon maradni, és nem csinálni semmit. Persze soha nincs bátorságom ennek hangot adni, de hátha ezt a bejegyzést egyszer elolvassa...
Az a baj, hogy nem csupán bedobja az ilyen ötleteit, ahogy esik, úgy puffan. Nem. Előre készül. Szerintem tudja, hogy csak így van esélye. A folymat a puhítással kezdődik. Megemlíti, hogy hallotta egy kollégájától, milyen jó. Ezt még viszonylag könnyen leszerelem. Legalábbis mindig ezt hiszem. De utána folytatódik. Gyerekeknek is nagyon jó. Megnézi a neten, milyen közel van. Milyen egyszerűen megközelíthető. Kinyomtatja (színesben!), mennyi érdekességet láthatunk. Kideríti, hogy ingyenes a belépés. Ha ez nem elég, akkor bedob egy másik ötletet is, hasonló szisztémával, és én azon kapom magam, hogy immár valamelyiket muszáj választani.
Ebben az esetben már nem emlékszem mi volt az alternatíva (nyilván legközelebb oda megyünk úgyis), de tényleg nagyon jó választás volt. Egyébként sem szoktam megbánni ezeket a programokat, csak valahogy ebben a korban már nehezen mozdítom a valagam.
Itt a (számunkra) fő attrakció a dínókiállítás volt. Eredeti csontmaradványok, illetve "életre keltett" dínók, életnagyságban. A gyerekek már napokkal előtte be voltak izgítva, folyamatosan dínómeséket néztünk, dínókkal játszottunk. Még azt is elmeséltem Botinak, hogy Isten cselből dínócsontokat teremtett a földbe, jó mélyre, hogy legyen egy pontjuk az ateistáknak is, de azt hiszem erről később még értekeznem kell vele.
Persze ez (is) egy irdatlan nagy múzeum, több teremben vannak kiállítva a különböző kőzetek, ásványok, drágakövek, más termekben a természeti jelenségeket mutatják be úgy, hogy a 3 éves gyermek is jól érzi közben magát, és a felnőtt látogató is rengeteg érdekes információt talál. Szemben a British Museum-mal, itt részletes magyarázatot kapunk majd minden kiállított tárgyhoz, de mindent igyekeznek képekkel, és folyamatosan vetített kis filmekkel is illusztrálni. Ahol csak lehet készítenek a témához kapcsolódó olyan szerkezetet, amit lehet tekerni, vagy emelni, bele lehet nyúlni, meg lehet nyomni, kézbe lehet venni. A mi gyerekeink ezeket élvezték a legjobban, Emma gondolkodás nélkül taposott el kisnyugdíjastól kezdve, pankrátor méretű férfiakon át mindenkit, csak, hogy odaférjen a kütyükhöz.
Mivel nem a főbejáraton érkeztünk, mi a földtani résszel kezdtük az ismerkedést, ahová ez a csillagképek között felszálló mozgólépcső vitt fel a földgömbön keresztül. A jobb oldali képen Emma éppen az egyik tekergethető szerkezetet nyúzza, az ilyenektől alig lehetett elrángatni.
Annyi idő elment a csillogó ásványokra, tűzhányókra és egyebekre, hogy ki kellett hagynunk jó pár témát és termet, hogy eljussunk a dínókoz, mert úgy kalkuláltunk, hogy maximum 4 óra látvány és ingerdömping teljesen kimeríti majd a gyerekeket. A dínós rész keresése közben akadtunk rá az egyik átjáróban erre a medvecsonvázra, ami ugyan nem dínó, de majdnem akkora, és csontváz is, szóval a gyerekek le voltak nyűgözve. Sajnos nagyon dől a kép, de ha kiegyenesítem, vagy a maci koponyája marad le, vagy a gyerekek. A másik kép már a hatalmas, központi alulában készült, ide nyílik a múzeum főbejárata is, közepén egy diplodocus-csonvázzal, ami nagyjából végig is éri a termet.
Az emlősökkel külön részleg foglalkozik, amit idő hiányában nem tudtunk megnézni, de Botiék figyelmét nagyon lekötötte a diplodocus fejmagasságában lévő galérián található emberszabású majmok vitrine. Itt szembesültem azzal, milyen nehéz elmagyarázni egy ötévesnek, miért is nem élnek ezek az állatok, és mit jelent az, hogy ki vannak tömve (mivel vannak kitömve? ki tömte ki őket? nem fájt nekik?).
A nagy aula végében van egy szobor Darwinról is, de az elég laposra sikerült, ezért inkább Thomas Huxley szobrának képét válaszottam ide, egyrészt, mert hasonlóan nagy koponya volt - 19. századi zoológus, Darwin elméletének fő támogatója, nagy csatákat vívott az egyházzal, bár, ha igaz, mindössze két évet járt iskolába -, másrészt mert jól sikerült a kép.
Sajnos a dínó-részlegen egyrészt elég nagy tolongás volt, és folyamatosan haladni kellett (mint a Lenin-mauzóleumban), másrészt nagyon közel voltak a hatalmas csontvázak, amiket halszem-optika nélkül nem tudtam lefotózni, ezért kevés értékelhető kép készült. De valószínűleg az élményt nem adták volna vissza úgysem, mert remek fényhatásokkal, hörgésekkel tették életszerűvé a túrát, ami egy keskeny pallón a dínók feje magasságából indult, és csak később érkeztünk a talajszintre.
A gyerekek majd kiugrottak a bőrükből az izgalomtól, folyamatosan kérdeztek, mutogattak, kiabáltak, szinte extázisban jártuk végig a termet.
A végére persze ők is, mi is nagyon elfáradtunk, azóta azon gondolkodom, hogyan lehetne ismét elmenni ide legalább kétszer. Egyszer, hogy megnézzük a gyerekekkel, ami kimaradt, és egyszer gyerekek nélkül is, hogy mindent el lehessen olvasni.
