Séta Greenwichben - Szülinapok

Amikor az ember majd' fél évig lusta elkészíteni egy blogbejegyzést, akkor könnyen úgy jár, hogy már csak halványan emlékszik az eseményekre. Az biztosnak tűnik, hogy a londoni viszonylatban elég ritka, napsütéses hétvégék egyikét sikerült kifogni. Ebéd után elmentünk Greenwich-be, mert a lányok úgy gondolták, hogy az ottani piacot századik alkalommal is éredemes megnézni. Nagyvonalúan belementünk, hogy amíg ők bámészkodnak a piacon (vásárlásról nem volt szó egyáltalán), mi Kopcival elvisszük a gyerekeket az itteni, hatalmas, izgalmas játszótérre és a parkba. Úgy látszik, bármilyen szuper mászókákat terveztek a játszótérre, ezzel az érdekes fával nem vehették fel a versenyt.

Kopi 34., és szerény személyem 36. szülinapját ünnepeltük, amihez 2 nagy torta dukált a Paul's-ból. A gyermekeim kellőképpen aggresszívvá válnak, ha valamely édesség többségi tulajdonának megszerzéséről van szó, de itt esélyük sem volt. Zolinak a barackos, nekem a szilvás torta a kedvencem, úgy saccolom, hogy 60-70%-át ketten csipegettük el, csupán a maradékot hagytuk a többieknek. Erre a teljesítményre azóta is büszke vagyok.

A házhoz saját róka is jár

A költözés után pár nappal, az egyik éjszaka Ivi vette észre a vadállatot a kertben. Láthatólag ennivalót keresett, körbeszaglászott, majd elment. A Telegraph Place-en is voltak rókák olykor, de ott a farm és park közelségével magyaráztuk, és mindig tisztes távolságot tartottak. Ez meg egészen közel jött, még a tolóajtón is bekukkantott. Nem tudtuk hirtelen, hogy jó-e az nekünk, hogy van egy rókánk, vagy rossz. Mert terjeszthet mindenféle kórságot, meg széttúrhatja a kertet, oda is piszkíthat bárhová. Viszont a gyerekeknek nagyon tetszik, természetesen Vuk a neve, illetve olykor Rókica. Emmának róka-cica.
Ivi utána nézett a neten, mi a pálya rókákkal, erre kiderült, hogy ez nem is akármilyen róka, hanem ún. urban fox. London egyik legnagyobb problémája a szemét, illetve annak nem megfelelő tárolása, szállítása. Egyszerűen túl sok itt az ember, az illetékes szervek nem győzik a szemetet szállítani. Ezért az egész városban rengeteg a patkány, és az egér. Van ismerősünk, aki egy nagyon nívós étteremben dolgozott a City-ben. Náluk annak ellenére volt mindennapos vendég a patkány, hogy havonta irtották őket. Konkrétan az mesélte, hogy az esti hangulatvilágítás kellett ahhoz, hogy a vendégek ne vegyék észre az állatokat, mert azok már nem csak a raktárba, meg a konyhába merészkedtek be, hanem az étterembe is. Szóval a londoni rágcsálók egyetlen hatékony ellenszere a róka, melyek állítólag szép számmal megtalálhatók szerte a városban, hála a patkányoknak. Semmilyen betegséget nem terjesztenek (a veszettség az itteni populációra nem jellemző), az ürülékük sem veszélyes, mint a macskáé (bár én még nem találkoztam vele, a dolgát biztosan a szomszédnál végzi el), felfalják a rágcsálókat, a lárvákat, meg az ehető szemetet is. Szóval nagyon hasznosak, és azért lett urbar fox a nevük, mert már nem félnek az embertől, alkalmazkodtak a városi élethez. Egyetlen hátrányuk azért van: állítólag párzás idején borzasztóan hangosak.
Úgyhogy úgy néz ki, választani kell: vagy patkány van a kertben, vagy róka. Mivel a miénk nagyon jópofa kis állat, határozottan szebb, mint egy patkány, úgy döntöttünk maradhat. Sőt, ha két napig nem tűnik fel, már aggódik a család, hogy mi lehet vele.


Valószínűleg fiatal példány még, vagy nőstény, mert a régi helyünkön tőle jóval nagyobb rókákkal is találkoztunk.


Mostanra egészen megszokott minket, már nem csak éjszaka jön, és tényleg nagyon közel merészkedik, így le tudtam fényképezni.


Rendkívül játékos, pont, mint egy kölyökkutya: játszik a labdával, a moppal, csipeszekkel, vagy bármivel, amit talál. Az egyik lábtörlőnket már megrágta, Ivi bőrből készült Scholl papucsának jobb felét pedig simán ellopta az átkozott. Julcsi reménykedett benne, hogy visszahozza, de nem. Ez nem olyan róka.

Íme az új házunk Londonban

Másfél év után, a szerződésünk lejártával végre elköltözhettünk az eddig bérelt oduból, ahol azért minden gond ellenére jól éreztük magunkat. Az eddigi 1 hálós, sötét, kb. 50 m2-es lakás után sikerült találni egy 3 hálós, napos, óriásinak tűnő házat, pici kerttel. Közelebb van Ivi munkahelyéhez, és a kondérhoz, de messzebb van iskolától. Íme, így néz ki:


Tipikus brit házikó, a bejárat folyosóra nyílik, fent vannak a hálók és a fürdőszoba, lent pedig jobbra egy wc, balra a konyha és a nappali, a folyosó végén pedig egy fél szobányi kamra.


A konyha nagy, rengeteg fény éri a kert felől. A tolóajtó üvegét naponta lehetne takarítani a gyerekek miatt, de takarítsa, akinek hat anyja van. Ha türelmesen kivárom az idejét, már függönyt sem kell venni. A kert pici, de rendezett, ami az itteni kertek 90%-áról nem mondható el. Végre lehet teregetni az udvarra, és nem kell aggódni amiatt, hogy a szomszéd rossz szemmel nézi, amikor a gyerekek véres harcot vívnak a bokrokkal.


A nappali szintén az udvarra néz, az egyik hosszú oldala szinte végig ablak. Van egy pici elektromos kandallónk is, amiről az első napokban kiderült, hogy csak a világítás működik benne, a fűtés nem. Jeleztem is egyből a karbantartó cégnek. Zoliék látogatásakor az is kiderült, hogy csupán arrébb kell mozdítani egy takaró-lemezt, hogy tudja hová lökni a meleget, és akkor már a fűtés is működik...

És íme az ebédlőasztal, ami az előző helyen elfoglalta a nappali negyedét, most szinte picinek tűnik. Az emeleten a legkisebb szobát neveztük ki vendégszobának.

Ez a hálónk, végre akad rendes szekrény is a ruháknak.


A gyerekszoba is szuper, bőven elférnek a játékok is. A vártnál sokkal könnyebben rá lehetett venni a manókat, hogy immár a saját szobájukban aludjanak, bár hajnalban azért hol egyik, hol másik megjelenik, és olyankor cserélünk.

Nyársalás Zebiben - 60. és 39. szülinapok

Bár a UK-ben már hosszabb ideje élünk, mint amennyi időt Zebegényben összesen eltöltöttünk, valahogy mégis ezt a helyet tekintjük igazi otthonunknak. Ha szóba került a zebegényi utazás, úgy emlegettük, hogy "haza megyünk". Ezért nagyon vártuk, hogy megérkezzünk végre. Hála Anyuék évközbeni terápiás kertészkedésének, az udvart meg lehetett közelíteni autóval, a házat sem nőtte be a gyom. Minden úgy van, ahogy itthagytuk: félkész, picike házikó, szigetelés nélkül, geotextíliával "burkolva". Gyakran tervezgetjük, ha lesz rá pénzünk, szépen rendbetesszük.
Ahogy emlékszem, az augusztusi idő tökéletes volt, majd' minden nap mentünk strandolni a partra. Mivel a kenut anno eladtam, a szigetre már sajnos nem volt lehetőségünk átmenni. Azért a parton is volt móka elég: rengeteg kincs hevert szerte-szét, csak össze kellett gyűjteni:


A kincsvadászatban Boti jeleskedett leginkább, ám a lelkesedése átragadt Emmára is. De míg Boti kagylókra, csillogó kavicsokra vadászott, ami lássuk be, hogy türelmet és kitartást igénylő feladat, Emma megelégedett azzal, hogy 2 perc alatt telepakolja az ételhordót öklömnyi sárdarabokkal. Aztán büszkén mutoggata mindenkinek a teli bödön kicset.


Itt valami nagyon izgalmas történhetett, talán véletlenül Emma is talált egy kagylót, vagy egy különlegesen érdekes sárdarabot. Minden esetre rohant, hogy elújságolja.


Aztán befutottak a Mamáék is. Az ember azt hinné, közvetlenül 2 hét szentendrei nyaralás után ez nem valami izgalmas esemény, de Emma szinte repül, egyik lába sem éri a talajt.


Emma már régen a Mama nyakában, mire Boti is odacammog. Őt nem lehetett egykönnyen kizökkenteni a kincskeresésből.


A déli, UV-ben túlsúlyos órákat jól megérdemelt pihenéssel töltöttük a parton végzett kemény munka után.


Az esti nyársalás annak ellenére összejött, hogy se szalonnát nem vettem, se nyársat nem vágtam. Előbbiről Anyu gondoskodott, utóbbi Apura hárult, aki ugyan nem így tervezte, de bizonyára nagyon örült a feladatnak, mert ráadásként a tüzet is megrakta.


Bár a fentebbi képen látszik, hogy Emma hamar kidőlt, Boti nagy formában volt, és dalos, mondókás performansszal szórakoztatta a nagyérdeműt. Olykor pedig csak simán kioktatta a Papát.

A körülményekhez igazodva kissé előrébb hoztuk Apu 60. és Anyu 39. szülinapjának megünneplését. A terv az volt, hogy minden erőnket megfeszítve megpróbáljuk Anyut kirobbantani saját konyhájából, és rábeszélni, hogy bízzon meg egy mezei szakács ízlésében és tudományában, és ne ő töltsön 3 napot főzőcskézéssel a különleges alkalomra való tekintettel. Sikerült, Dóri és Zoli már tesztelték, ezért a Trófea étterembe foglaltunk asztalt népes családunknak.


A tortához volt szülinapi zene is, és végén az étterem teljes személyzete, valamint az összes vendég tapssal kösztötte az ünnepelteket.

Az étterem tényleg jó, az a fajta, ahol fix summárt bármennyit lehet enni. Erre mondjuk ráfaragtam, mert előző nap rettentően elrontottam a gyomrom, így halvány reményem sem volt, hogy versenyre keljek Zolival, de ahogy elnéztem, esélyem sem lett volna. Pedig állítólag csak árnyéka volt önmagának...


Az ajándékok nem voltak kézzel foghatóak, mégis sikert arattak.



Volt játszósarok a gyerekeknek. Itt Emma még élvezi az eszem-iszomot, de később jól jött.



A végére maradt pár kép. Az elsőn Boti pakolja szét a Zebegényben szerzett kincseit, a másik kettőn pedig Gáboréknál pancsolnak. Vehetnének már egy rendes méretű kádat, ahol minden gyerek elfér egyszerre...