Bécs - Schönbrunn, Hofburg, Stephansdom

Kissé elmaradtam néhány blogbejegyzéssel, de ez az egyik királyság a saját blog szerkesztésében: csak akkor foglalkozom vele, ha kedvem van. Viszont most igyekszem kitartani, amíg mindent sikerül pótolni. Szóval Bécs. Utoljára, ha jól rémlik 1989-ben jártam a városban, akkor, amikor végre beindulhatott a magyar bevásárlóturizmus nyugatra is. Ezért nem is emlékszem semmi másra, csak a Mariahilfer strasse-ra, meg egy nagy Humanic áruházra. Illetve arra, hogy teljesen lenyűgözött a sok nyugati autó, a színkavalkád (nálunk akkor még nem voltak reklámok, óriásplakátok), az üzletek kínálata. Akkor ott el is határoztam, hogy mihelyt 18 leszek, el is költözök ide. Nos, ez még mindig várat magára, de reméljük már nem sokat. Ez a mostani látogatás csak megerősített abban, ha már kénytelen valaki nagy városban lakni, akkor annak Bécsnek kell lennie (persze Stockholmba azért még ellátogatunk a végleges döntés előtt - csak, hogy senki ne ijedjen meg).
Mondom mindezt annak ellenére, hogy egy borzasztó szállodában laktunk, ahol a szoba zajos volt és meleg, ohne légkondi, igénytelen wc és zuhanyzó. (Mégis, ami leginkább felbosszantott, az a szálloda parkolója volt. Egy 2x4 sávos útról kellett volna derékszögben jobbra befordulni egy keskeny járdán keresztül egy kapubejáróba. Persze előtte a négysávoson parkolgatván ki kellett nyitni a kétszárnyú kaput. Azt a kaput, amit, ha sarkig tártunk sem fért el az autó széltében. Szóval ez egy olyan szállodaparkoló volt, ahová egy Polo, vagy Corsa méretét meghaladó járművel nem lehetett behajtani). Szerencsére nem sok időt töltöttünk a hotelban: rengeteg mindent szerettünk volna megnézni a városban. A schönbrunni kastéllyal kezdtük. Egyáltalán nincs a világ végén, pár megállót kellett metrózni hozzá csupán. A metró tiszta, gyors, nem drága. Az emberek tiszták, sehol nincs nagy tömeg, lehet hallani és látni mindenféle népeket itt is. Persze Bécsben a fehér emberek aránya sokkal nagyobb, mint Londonban.

Ez a kastély bejárata, lehet stílusosan hintóval érkezni, vagy távozni, de nem olcsó mulatság.

Sajnos bévül nem lehet fotózni (minek is, mindenki jegyezze meg, mit látott). Idegenvezetés mindenféle nyelven van (magyarul éppen nem volt), és lehet kapni egy kis szerkentyűt, ami végigkalauzol az egész kastélyon, szobánként tájékoztatva az érdekességekről. Akkora ész voltam, hogy cselesen csatlakoztam egy spanyol csoporthoz, meghallgattam az idegenvezetőjüket, majd amíg átmentünk a következő szobába, a kütyüke már mondta is, mire számíthatok ott. (Ivit persze szem elől téveszetettem, mert ő is ekkora ész volt, és csatlakozott egy japán csoporthoz, akiket persze angolul informáltak. Csak nekem a spanyol csoport jobban tetszett, mert sokkal jobban nézett ki az idegenvezetőjük. Ivi elmondása szerint a japcsik nagyon meg voltak illetődve, csüngtek az idegenvezetőn, és minden második mondat utan kórusban mondták, hogy ooooh, meg hogy aaaah. ) Mivel ez egy döbbenetesen nagy ház, döbbenetesen sok szobával, jó darabig eltartott, mire végeztünk. Nem is csoda, hogy kiérvén a levegőre, első dolgom volt, hogy leültem pihizni, amit Ivi előbb csak rossz szemmel nézett, de nem telt bele 5 perc, és már sipákolt is, hogy minek jöttünk ide, ha én csak ücsörgök. Ha jót akartam, indulnom kellett szemrevételezni a kertet, ami valóban szép, de szerintem meg sem közelíti a Versailles-i palota kertjét.


Ez a szökőkút mondjuk tényleg nagyon jól néz ki. A kertben persze fotózhattunk volna többet egy kicsivel, ha nem hullik hirtelen a nyakunkba egy bőséges nyári zápor, amit hála fantasztikus helyzetfelismerő képességemnek, egy legalább 200 éves tölgy lombozata alatt vészeltünk át. Így csak kicsit áztunk meg, és bár londoniak lévén hozzá vagyunk szokva az esőhöz, nem is csinálunk belőle nagy ügyet, de ez olyan volt, mint amit dézsából öntenek. Ezért nem is értettük a népeket, akik szaladgáltak egyik facsemetétől a másikig, de a mi tölgyünkhöz nem jöttek oda. Annyira azért nem nézek ki durván. Szerintem.


A Hofburg a város közepén álló csodálatos palota, de már elfelejtettem, hogy a császári család itt töltötte a mindennapjait, és Schönbrunnban nyaralgattak, vagy fordítva. Mindegy, ha lehet, ez még szebb, mint a másik. Persze a Hofburgnak nincs akkora kertje, viszont a belvárosban található, nagyon hangulatos utcák veszik körül. Az egyetlen értékelhető képet Ivi készítette, innen látszik a főbejárat, és az egyik sétálóutca (természetesen itt sem lehetett fotózni az épületben). Ha jól rémlik, itt rendezték be a Sissy-kiállítást, a boldogtalan, ám csodaszép császárnéról, a magyarok megsegítőjéről (állítólag komoly szerepe volt a császár kiegyezéskori megpuhításában), akit egy anarchista leszúrt egy ráspollyal.
Kombinált múzeumbelépőnk harmadik része a bútormúzeumba szólt, ami ahhoz képest, milyen hülye neve van, egészen érdekes volt. Fényképezni itt sem lehetett, de találtam egy helyiséget, ahol nem volt éppen senki. Íme:


Ez egy pici, de nagyon díszes szoba, felül a Habsburg birodalom tagállamainak címerei. Volt néhány.

Láthattuk itt még mindeféle császárok, hercegek, grófok fekvő és ülőalkalmatosságait, Miksa császár (I. József testvére, akit Mexikóban a forradalmárok kivégeztek) koporsóját, ebédlőket, étkészleteket, pipereasztalokat, ládákat, ilyesmiket. Megcsodálhattuk, pontosan hogyan készült, hány rétegből állt egy császári szék, és mitől lehetett használni az elkészülte után 100-200 évvel is.

Bécsben, a belvárosban nem lehet, illetve csupán jó drágáér', és pár órára parkolni. Kivétel persze ha valakinek a lakása ezen a területen belül van. Kb., mintha Pesten nem lehetne a nagykörúttól befelé parkolni. Ez kényelmetlen az autósoknak, de mindenki másnak nagyon jó. Hogy még jobb legyen, kialakítottak egy ingyenes (!) kerékpár kölcsönző rendszert. Úgy működik, hogy a parkolási zóna határánál a közlekedési csomópontoknál, metrómegállóknál kölcsönözhet az ember egy drótszamarat speckó bicajtározókból, mehet vele amerre lát, majd leparkolhatja az uticéljához legközelebb eső kerékpártározónál és otthagyja. Hazafelé ugyanez a helyzet. Valószínűleg egy másik bringát kénytelen ilyenkor vételezni az ember, mint amivel jött, de mivel mindegyik tökéletesen egyforma, ez gondolom nem hátrány. Mivel, ha jól emlékszem több, mint 250 tározó van szerte a városban, nagy részük persze a parkolási zónán belül, biztos, hogy bárhová is igyekszünk, találunk olyat amihez csak 1-2 percet kell gyalogolni. Naná, hogy nem az autók között kell szlalomozni, még csak nem is az úttesre festett kerékpársávon, hanem rendes kerékpárúton, biztonságosan, ahogy dukál. Őrület.
Van Bécsben egy ún. Múzeum Negyed, ami remek találmány, mert nem kell sokat koslatni két múzeum között, másrészt nagyon szép, nyugis környék, hatalmas, gyönyörű épületekkel, parkokkal. Mindjárt itt a Rózsakert, már nem emlékszem hányszáz féle rózsával, de nagyon jól néz ki. A Rózsakert mögött áll a parlament épülete, amit nem tudtunk lefotózni, mert szó szerint nem látszott az emberektől. Ezek a megátalkodott osztrákok nem féltik a műemlék-épületeket különösebben: valami moto-GP rendezvény volt a parlament előtti úton, ezért a plebs felmászott az épület lépcsőire, oszlopaira, párkányaira, csak, hogy lásson néhány motorkerékpárt. Ha nem látom, el sem hiszem, hogy a sógorok ilyen elvetemült szurkolók. Jöttek családostul, gyerekestül, letáboroztak az útpadkára, vagy ha találtak egy kis gyepet, akkor oda, és látni ugyan ők sem láttak semmit, de élvezettel hallgatták a speakert, meg a motorok bömbölését. És ez még csak nem is a verseny volt, csak valami beharangozó. Őrület.

Rózsakert és a Szépművészeti Múzeum.

Ivi ellenállhatatlan ingerenciát érzett a lovaskocsik, lovak és hajtók fényképezésére, és nem volt nehéz dolga, mert ha jobban belegondolok, ez tulajdonképpen a bécsi belváros egyik jellegzetessége. Ha legközelebb arra járok, ellopom az ötletét, és készítek egy fotoesszét a témából, de addig is íme a fiakerekből néhány: