Ez alkalommal sikerült elcsípni az egyik első hajót, hogy elegendő időnk legyen mindent megnézni a Königssee körül.
Így néz ki a Königssee a reggeli párában, illetve a kikötő valamivel később.
Íme a Grünstein, ahol a szandálos ámokfutásomat rendeztem az első napon. Bal oldalt a parton egy strand, és egy bobpálya van.
A St. Bartholoma kolostortól indultunk. Ez egy pofás kis templom, sajnos éppen fel volt állványozva, ezért szemből nem is volt értelme fotózni. A környezet szokás szerint gyönyörű, a fű, bokrok, fák németesen, elvágólag nyírva, pici házikó, ahol a tóból kifogott halakat füstölik, és egy pici étterem, ahol ezt meg is lehet kóstolni. Nagyjából ez van itt, és egy hosszú, sekély, fürdésre alkalmas partszakasz, amennyiben valaki nem riad vissza a 15 C hőmérsékletű víztől.
Egyetlen árva, majdnem a láthatatlanságig elkopott fatábla jelzi az egyik épület mögött, merre található az ún. Ice Chapel, amiről egyébként szinte sehol, semmi információt nem közölnek. Ha a Sasfészek-túránkon a veszprémi állatorvos nem javasolja, hogy mindenképpen nézzük meg, biztosan elkerüli a figyelmünket.
Nagyon nagy kár lett volna kihagyni: számomra talán ez volt a legszebb élmény az itt töltött idő alatt. Másfél-két órás enyhe hegymenet vezet a "kápolnához", ami valójában egy gleccser maradványa.
Hegyi patak, vízesés, erdő: fúj, nagyon giccses! Már látszik a gleccser, oda igyekeztünk.
Kápolnának azért nevezik, mert ha valaki nem fél attól, hogy a nyakába szakad pár tonna jég, be lehet menni a jégbarlangokba, melyek a folyamatos olvadás miatt tényleg fantasztikus formákat öltenek, lehet akár kápolnához is hasonlítani őket. A barlangokba mászkálás természetesen szigorúan tiltva van, de azért volt olyan elmebeteg apuka, aki mindhárom gyermekét bezavarta pár fotó erejéig. A gleccser így nézett ki közelről:
A felszíne olyan, mint a fodrozódó víz, jobb hátul éppen Ivi teszi kockára az életét. Az olvadás miatt pedig hatalmas darabok szakadnak le róla.
Ez a kép szó szerint a 4. nekifutásra készült el: az önkioldó csak 10 mp-et hagyott, hogy Ivi mellé rohanjak, előnyös pozícióba vágjam magam, és sármos mosolyt villantsak. Sikerült.
Ebből a perspektívából lenyűgöző volt! A látszat ellenére én nem merészkedtem a jég alá, a teleobjektív megkímélt ettől.
Bár szemmel láthatóan némileg olvad a jég, mégis hihetetlen, hogy 30 fokban, tűző napsütésben ez a gleccser kitart a következő havazásig. Mire az emeber odaér, rendesen szakad róla a víz az emelkedő miatt, itt viszont szinte fázik, ahogy a jégből áradó hideg ráhűti az átizzadt ruházatot.
A jobb oldali képen látszik, ahogy a jéghideg pára ömlik ki a gleccser alól.
Kora délután volt, mire visszaértünk a St. Bartholoma-hoz, gyorsan hajóra szálltunk, hogy legyen még időnk elmenni a felső tóhoz, és a Rothbach vízeséshez, ami Németország legmagasabb vízesése: 470m-ről hullik alá. Egy megállót hajóztunk ismét, majd az állomástól egy keskeny ösvény kerülte meg az egész felső-tavat, majd onnan még másfél órás túra volt a Rothbach töve. Ennyi időnk éppen lett volna, de a visszaúttal is számolni kellett, úgyhogy ismét felvettük a nyúlcipőt, és leelőzvén német nemzeti, valamint az osztrák ifiválogatottat rohamtempóban teljesítettük a távot.
A felső-tó is gyönyörű, a táj itt még vadabbnak, még természetesebbnek tűnt.
Alig látszik szikláknál a Rothbachfall: végül is nem arról híres milyen nagy, hanem arról, milyen magas. Egészen a tövébe felmásztunk.
A visszaútra már igazán kevés időnk maradt, ezért tényleg a lovak közé csaptunk. Volt néhány fiatal srác, aki büszkeségból kifolyólag tartani akarta a lépést, mikor Ivi eltrappolt mellettük, de a legkitartóbb is feladta 5-6 perc után. Egyetlen dolog késztetett megtorpanásra: a legelőről éppen bevonuló szarvasmarhákkal egyszerre érkeztünk a kapuhoz. Az utóbbi 9 évben nagyjából hozzászoktam a tehenek látványához, legalábbis igyekszem úgy viselkedni, mint aki kevésbé fél tőlük, mint ők tőlem. Viszont itt egy barátságtalan tekintetű bika állt a kapuban, és kifejezetten szigorúan méregetett. Volt ott egy (mellesleg rendkívül csinos) tehenészlány, az bőszen integetett a másik oldalról, hogy haladjak nyugodtan tovább. Hát, nem is tudom, úgy 1,5 méterrel kellett elmennem a bika feje előtt, megfordult a fejemben, mi van, ha pont pikkel rám az a nagy állat. Aztán láttam, hogy Ivi mindjárt ideér (lemaradt fényképezni, gondolom jót röhögött magában, mikor látta, hogy aggódom a bika miatt), gondoltam mégsem égőzhetek tovább, végül is csak egy buta baromról van szó, amit régen kisgyerekek terelgettek a falvakban, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és méltóságteljesen elvonultam a bika előtt. Biztosan megérezte, hogy velem nem lehet kukoricázni, mert nem próbálkozott semmivel. Így aztán simán elértük az utolsó hajót, és elindultunk hazafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése