Sasfészek

A másfél napos pihenő után elég jó erőben éreztük magunkat ahhoz, hogy felmásszunk a Sasfészekbe, amit a náci párt ajándékozott a szeretett vezér 50. szülinapjára. 18xx méteren fekszik, de autóval feljutottunk kb. az első ezer méterig, onnan indult a gyaloglás. Még egy utolsó alkalommal bizalmat szavaztam a szandálomnak, egyrészt azért, mert rekkenő hőség volt, másrészt azért, mert aszfaltozott erdei úton terveztük a csúcs támadását, amit szandállal felfegyverkezve is végre lehet hajtani. Ez utóbbi, bölcs gondolatnak 3 db, féltenyérnyi vérhólyag lett az eredménye a talpamon, és az, hogy kezdtem más szemmel nézni a szandálra. Konkrétan marhára megutáltam. A következő pár napban szinte alig tudtam járni, de ne szaladjunk ennyire előre. Ott tartottunk, hogy próbáltunk parkolóhelyet találni az autónak, de nem sikerült. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy megálltunk fél kerékkel az úton, fél kerékkel az út melletti, süppedős, sáros árokban, és reménykedtünk, hogy mire visszaérünk, az autó nem fog jelentősen beljebb csúszni a gödörbe. Meg abban, hogy visszafelé nem mi leszünk az utolsók, és lesz kitől segítséget kérni, hogy kiugrasszuk a kocsit a sárból. De azt hiszem ezen az egészen csak én paráztam ennyit, Ivit az ég világon semmi nem érdekelte, csak, hogy induljunk már. Már napok óta készült erre a túrára, nagyon kíváncsi volt.
Szokásunkhoz híven, a fényképezőgépeken kívül szinte semmit nem vittünk magunkkal, és nekiszaladtunk a hegynek, mintha 100 méteres síkfutás volna. A többi, bakancsos, mászóbotos turistának látszó turistával szemben, akik viszonylag állandó, ámde lassú tempóban nyomultak, mi, szandálos baleknak látszó turistaként maradtunk a rohanásnál, és úgy 500 méterenként megálltunk néhány másodpercre levegőt venni. Viszont büszkén újságolhatom, hogy a célig pontosan 13 turistacsoportot hagytunk magunk mögött, és csupán egyetlen versenyző hagyott le bennünket az utolsó métereken, róla is kiderült (mivel nem hagyhattam szó nélkül, hogy elhúz mellettünk), hogy magyar: veszprémi állatorvos.
Fenn a látvány mindenért kárpótolt. Ugyan körös-körül ennél jóval magasabb hegyek vannak, de innen fantasztikus panoráma nyílik, látni a Königssee-t, Salzburgot, a Watzmann-t, és az összes híres-neves, majd' 3000 m körüli csúcsot a környéken. Maga az épület is csodálatos, hihetetlenül masszív, el nem tudom képzelni, hogyan tudtak ennyi építési anyagot a hegytetőre szállítani. Ha briteknek akár csak egyetlen ehhez fogható hegyük, és azon trónoló építményük lenne, akkora reklámot csapnának neki, hogy a világ 8. csodájának választanák. A németek viszont egyáltalán nem verik nagy dobra, szinte alig van kitáblázva az ide vezető út, és egy éttermen, meg néhány fotón (ami az építést ábrázolja) semmi nincs itt, pedig egy rendes múzeumot azért ki lehetett volna alakítani. Rengeteg a külföldi vendég itt, mindenki kattogtatja a fényképezőgépet, remélem nekünk is sikerült néhány jó képet készíteni (itt Ivi remekelt igazán fotózásilag):