St. Bartholoma - Ice Chapel - Rothbach

Ez alkalommal sikerült elcsípni az egyik első hajót, hogy elegendő időnk legyen mindent megnézni a Königssee körül.


Így néz ki a Königssee a reggeli párában, illetve a kikötő valamivel később.


Íme a Grünstein, ahol a szandálos ámokfutásomat rendeztem az első napon. Bal oldalt a parton egy strand, és egy bobpálya van.

A St. Bartholoma kolostortól indultunk. Ez egy pofás kis templom, sajnos éppen fel volt állványozva, ezért szemből nem is volt értelme fotózni. A környezet szokás szerint gyönyörű, a fű, bokrok, fák németesen, elvágólag nyírva, pici házikó, ahol a tóból kifogott halakat füstölik, és egy pici étterem, ahol ezt meg is lehet kóstolni. Nagyjából ez van itt, és egy hosszú, sekély, fürdésre alkalmas partszakasz, amennyiben valaki nem riad vissza a 15 C hőmérsékletű víztől.



Egyetlen árva, majdnem a láthatatlanságig elkopott fatábla jelzi az egyik épület mögött, merre található az ún. Ice Chapel, amiről egyébként szinte sehol, semmi információt nem közölnek. Ha a Sasfészek-túránkon a veszprémi állatorvos nem javasolja, hogy mindenképpen nézzük meg, biztosan elkerüli a figyelmünket.
Nagyon nagy kár lett volna kihagyni: számomra talán ez volt a legszebb élmény az itt töltött idő alatt. Másfél-két órás enyhe hegymenet vezet a "kápolnához", ami valójában egy gleccser maradványa.


Hegyi patak, vízesés, erdő: fúj, nagyon giccses! Már látszik a gleccser, oda igyekeztünk.

Kápolnának azért nevezik, mert ha valaki nem fél attól, hogy a nyakába szakad pár tonna jég, be lehet menni a jégbarlangokba, melyek a folyamatos olvadás miatt tényleg fantasztikus formákat öltenek, lehet akár kápolnához is hasonlítani őket. A barlangokba mászkálás természetesen szigorúan tiltva van, de azért volt olyan elmebeteg apuka, aki mindhárom gyermekét bezavarta pár fotó erejéig. A gleccser így nézett ki közelről:


A felszíne olyan, mint a fodrozódó víz, jobb hátul éppen Ivi teszi kockára az életét. Az olvadás miatt pedig hatalmas darabok szakadnak le róla.


Ez a kép szó szerint a 4. nekifutásra készült el: az önkioldó csak 10 mp-et hagyott, hogy Ivi mellé rohanjak, előnyös pozícióba vágjam magam, és sármos mosolyt villantsak. Sikerült.


Ebből a perspektívából lenyűgöző volt! A látszat ellenére én nem merészkedtem a jég alá, a teleobjektív megkímélt ettől.

Bár szemmel láthatóan némileg olvad a jég, mégis hihetetlen, hogy 30 fokban, tűző napsütésben ez a gleccser kitart a következő havazásig. Mire az emeber odaér, rendesen szakad róla a víz az emelkedő miatt, itt viszont szinte fázik, ahogy a jégből áradó hideg ráhűti az átizzadt ruházatot.


A jobb oldali képen látszik, ahogy a jéghideg pára ömlik ki a gleccser alól.



Kora délután volt, mire visszaértünk a St. Bartholoma-hoz, gyorsan hajóra szálltunk, hogy legyen még időnk elmenni a felső tóhoz, és a Rothbach vízeséshez, ami Németország legmagasabb vízesése: 470m-ről hullik alá. Egy megállót hajóztunk ismét, majd az állomástól egy keskeny ösvény kerülte meg az egész felső-tavat, majd onnan még másfél órás túra volt a Rothbach töve. Ennyi időnk éppen lett volna, de a visszaúttal is számolni kellett, úgyhogy ismét felvettük a nyúlcipőt, és leelőzvén német nemzeti, valamint az osztrák ifiválogatottat rohamtempóban teljesítettük a távot.


A felső-tó is gyönyörű, a táj itt még vadabbnak, még természetesebbnek tűnt.


Alig látszik szikláknál a Rothbachfall: végül is nem arról híres milyen nagy, hanem arról, milyen magas. Egészen a tövébe felmásztunk.

A visszaútra már igazán kevés időnk maradt, ezért tényleg a lovak közé csaptunk. Volt néhány fiatal srác, aki büszkeségból kifolyólag tartani akarta a lépést, mikor Ivi eltrappolt mellettük, de a legkitartóbb is feladta 5-6 perc után. Egyetlen dolog késztetett megtorpanásra: a legelőről éppen bevonuló szarvasmarhákkal egyszerre érkeztünk a kapuhoz. Az utóbbi 9 évben nagyjából hozzászoktam a tehenek látványához, legalábbis igyekszem úgy viselkedni, mint aki kevésbé fél tőlük, mint ők tőlem. Viszont itt egy barátságtalan tekintetű bika állt a kapuban, és kifejezetten szigorúan méregetett. Volt ott egy (mellesleg rendkívül csinos) tehenészlány, az bőszen integetett a másik oldalról, hogy haladjak nyugodtan tovább. Hát, nem is tudom, úgy 1,5 méterrel kellett elmennem a bika feje előtt, megfordult a fejemben, mi van, ha pont pikkel rám az a nagy állat. Aztán láttam, hogy Ivi mindjárt ideér (lemaradt fényképezni, gondolom jót röhögött magában, mikor látta, hogy aggódom a bika miatt), gondoltam mégsem égőzhetek tovább, végül is csak egy buta baromról van szó, amit régen kisgyerekek terelgettek a falvakban, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és méltóságteljesen elvonultam a bika előtt. Biztosan megérezte, hogy velem nem lehet kukoricázni, mert nem próbálkozott semmivel. Így aztán simán elértük az utolsó hajót, és elindultunk hazafelé.

Berchtesgaden

Berchtesgaden volt az első kisváros a közelben, kb. 5 perc autózásnyi távolságra. Ide jártunk vásárolni, és az egyik délelőtt megtekintettük a kastélyt, amit sajnos csak kívülről lehetett fényképezni. Bár a városka egyetlen igazi idegenforgalmi látványossága, a múzeum kizárólag tárlatvezetéssel látogatható, a tárlatvezetés pedig kizárólag német nyelven folyik... Rendkívül élveztem. Ivi sem sokat tudott tolmácsolni, mert az idegenvezető hölgy olyan helyi dialektusban beszélt, amit még ő sem nagyon értett. Szóval jól kitalálták.
A kastély egyébként gyönyörű, kívül is, belül is, a fene tudja már melyik főúri család használta, leginkább nyaralónak, bár lakott itt huzamosabb ideig néhány herceg is, meg egy régens. Megcsodálhattunk néhány fegyverszobát, külön vadászatra használatos fegyverekkel, illetve háborúban használatos fegyverekkel, de ami igazából érdekes volt, az a hatalmas konyha, meg étkezők, tanulószobák, és egyéb termek. Úgy rendezték be őket, hogy nagyon valós képet lehetett kapni arról, miféle élet folyt itt.

A kastély a város felől, illetve a pici belső udvar. Tartozik hozzá egy kis rózsakert is, de azt nem lehetett fényképezni.

Ivi kedvenc bagolyfejű oroszlánja a hűvös körfolyosón, a múzeum bejáratánál.

Sasfészek

A másfél napos pihenő után elég jó erőben éreztük magunkat ahhoz, hogy felmásszunk a Sasfészekbe, amit a náci párt ajándékozott a szeretett vezér 50. szülinapjára. 18xx méteren fekszik, de autóval feljutottunk kb. az első ezer méterig, onnan indult a gyaloglás. Még egy utolsó alkalommal bizalmat szavaztam a szandálomnak, egyrészt azért, mert rekkenő hőség volt, másrészt azért, mert aszfaltozott erdei úton terveztük a csúcs támadását, amit szandállal felfegyverkezve is végre lehet hajtani. Ez utóbbi, bölcs gondolatnak 3 db, féltenyérnyi vérhólyag lett az eredménye a talpamon, és az, hogy kezdtem más szemmel nézni a szandálra. Konkrétan marhára megutáltam. A következő pár napban szinte alig tudtam járni, de ne szaladjunk ennyire előre. Ott tartottunk, hogy próbáltunk parkolóhelyet találni az autónak, de nem sikerült. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy megálltunk fél kerékkel az úton, fél kerékkel az út melletti, süppedős, sáros árokban, és reménykedtünk, hogy mire visszaérünk, az autó nem fog jelentősen beljebb csúszni a gödörbe. Meg abban, hogy visszafelé nem mi leszünk az utolsók, és lesz kitől segítséget kérni, hogy kiugrasszuk a kocsit a sárból. De azt hiszem ezen az egészen csak én paráztam ennyit, Ivit az ég világon semmi nem érdekelte, csak, hogy induljunk már. Már napok óta készült erre a túrára, nagyon kíváncsi volt.
Szokásunkhoz híven, a fényképezőgépeken kívül szinte semmit nem vittünk magunkkal, és nekiszaladtunk a hegynek, mintha 100 méteres síkfutás volna. A többi, bakancsos, mászóbotos turistának látszó turistával szemben, akik viszonylag állandó, ámde lassú tempóban nyomultak, mi, szandálos baleknak látszó turistaként maradtunk a rohanásnál, és úgy 500 méterenként megálltunk néhány másodpercre levegőt venni. Viszont büszkén újságolhatom, hogy a célig pontosan 13 turistacsoportot hagytunk magunk mögött, és csupán egyetlen versenyző hagyott le bennünket az utolsó métereken, róla is kiderült (mivel nem hagyhattam szó nélkül, hogy elhúz mellettünk), hogy magyar: veszprémi állatorvos.
Fenn a látvány mindenért kárpótolt. Ugyan körös-körül ennél jóval magasabb hegyek vannak, de innen fantasztikus panoráma nyílik, látni a Königssee-t, Salzburgot, a Watzmann-t, és az összes híres-neves, majd' 3000 m körüli csúcsot a környéken. Maga az épület is csodálatos, hihetetlenül masszív, el nem tudom képzelni, hogyan tudtak ennyi építési anyagot a hegytetőre szállítani. Ha briteknek akár csak egyetlen ehhez fogható hegyük, és azon trónoló építményük lenne, akkora reklámot csapnának neki, hogy a világ 8. csodájának választanák. A németek viszont egyáltalán nem verik nagy dobra, szinte alig van kitáblázva az ide vezető út, és egy éttermen, meg néhány fotón (ami az építést ábrázolja) semmi nincs itt, pedig egy rendes múzeumot azért ki lehetett volna alakítani. Rengeteg a külföldi vendég itt, mindenki kattogtatja a fényképezőgépet, remélem nekünk is sikerült néhány jó képet készíteni (itt Ivi remekelt igazán fotózásilag):

Königssee

A szállás árában benne foglaltatott egy hajózás a Königssee-n is. Mikor erre beneveztünk, két dolog derült ki: az egyik, hogy meg kell ismételni, de fél napnál többet kell rászánni, olyan gyönyörű, a másik, hogy Ivi bolondul a vízesésekért, és feltétlenül el kell zarándokolnunk a hajóról bemutatott, amúgy szinte elérhetetlen helyen levő zuhataghoz.



Ivi a végsőkre is elszánta magát, hogy a vízesés közelébe férkőzzön. A két kép a tó csücskénél készült, ez 4 km-re volt a szállásunktól.

Egy harmadik, festői kép ugyanonnan.

Természetesen minden kiadványban felhívják a turisták figyelmét, hogy a zuhataghoz nem vezet út, senki ne próbálja megközelíteni, de végül is csak egy erdőn kell átvágni, és már ott is vagyunk: mi baj lehet abból?
Nem tudom hogy csináltam, de ez alkalommal volt annyi eszem, hogy szandál helyett túracipőt vettem fel (a bakancsomat Londonban hagytam, mert ott biztosan jobb helyen van, mint az Alpokban), és látván Ivett elszántságát, én sem tudtam nemet mondani, nekivágtunk hát.

Itt kezdődött az ösvény, amire azt hittük, elvezet a zuhatagig. Háttérben a fák között látszik a tó is.

Az idő csodás volt, rögtön az elején találtunk egy jölöletlen ösvényt, ami ugyan csúszott, mint a fene, keskeny is volt, de mégiscsak ösvény volt, pár méterrel a tó fölött. Abban reménykedtem, hogy ok nélkül rémisztgetik a népet, és hátha ez az út egyenesen a vízeséshez vezet. Már itt, az elején ideges voltam, semmi kedvem nem volt a tenyérnyi széles csapásról a lenti sziklákra, vagy a jéghideg tóba fordulni, de látván (vagy inkább hallván, mert folyton jóval előttem csörtetett) Ivett lelkesedését, nem volt szívem visszavonulót fújni. Egyébként az erdőből is csodás kilátás nyílt, íme:

Azzal a hajóval lehet bejárni a tavat, természetesen elektromos motorja van. Semmilyen más eszköz használata nem megengedett a tavon, kivéve a bérelhető ladikokat. A jobb képen látszik egy rész a szent vízesésből.



Ez a függőleges sziklafal a sziklamászók kedvence, eddig 99-en vesztek oda, általában sziklaomlás következtében. Mi a másik oldalon araszoltunk, nem függőlegs, hanem többnyire vízszintes irányban, de a meredekség csak hangyányit különbözött.

A probléma igazán akkor kezdődött, amikor ez az ösvény elfogyott a lábunk alól. Már elég sokat izzadtunk ahhoz, hogy ne forduljunk vissza, szinte hallani lehetett a vízesés hangját is. Ebből azt gondoltuk, nem lehetünk messze, ami természetesen tévedés volt, de ezt akkor még nem tudtuk. A hegyoldal viszont borzasztó meredekké vált, az volt az érzésem, könnyebb volna felmenni a hegytetőre, mint így, oldalazva, teljesen kifordult bokával haladni a vízeséshez. Folyamatosan átjárhatatlan részeket kellett kerülgetni, kidőlt fákat, hatalmas sziklákat, árkokat. Bár a célunk légvonalban nem lehetett messzebb 3 km-nél, ennek legalább a háromszorosát tettük meg a kerülőutak miatt. Ráadásul tulajdonképpen egy szakadékban oldalaztunk, gyökerekbe, bokrokba csimpaszkodva, nekem még a sárban csúszás stabil oldalfekvésben c. mutatványt is sikerült előadnom, igaz, az már a visszaúton történt.
Mikor az erdőnek hirtelen vége lett, ez a látvány fogadott:



Ez egyébként a vízesés alsó negyede csupán, és a víz csak halványan csordogál. Tavasszal és ősszel ennek többszöröse lehet a vízhozam, jól látszik ez a teljesen lecsiszolódott, hatalmas és kopár sziklapadon:

Mivel kevés volt a víz, láthatóvá vált a zuhatag mögötti kis barlang, nem bírtam ki, hogy fel ne másszak odáig:



Miután itt elköltöttük szegényes elemózsiánkat (szalonna és vöröshagyma), kiszuszogtuk magunkat, helyére rándítottam a bokámat, megszírítottam a napon a pólómat és elhagytam az egyik objektívem kupakját, elindultunk visszafelé.
Ha az idefelé út kimerítő volt, a visszautat simán rémálomként jellemezném. Idefelé csak pár méterrel jöttünk a tó fölött, most úgy döntöttünk, feljebb mászunk, ott biztosan könnyebb lesz haladni. Ellenkezőleg. Nehezebb volt, ráadásul most már nem 10-15 méter szakadék volt alattunk, hanem borulás esetén legalább 40 métert lehetett volna szánkázni a tóig. Mint fentebb említettem, tettem is egy próbát, csúsztam vagy 2 métert az oldalamon (ez azért majdnem függőleges testhelyzetet jelentett) tíz körömmel kapaszkodtam a mohákba, meg gombákba, nem is tudom, hogyan álltam meg végül. Ezután kerestem magamnak egy jó 3 méteres mogyoró-husángot, és azzal óvakodtam tovább. Ivi onnantól eléggé csendben volt, biztosan azon rágódott, mi lehet a tervem a husánggal, ha kiértünk a szakadékból.
A kirándulás egyik, ha nem a legjobb része az volt, amikor visszaérvén leültünk a Königssee-ből eredő patak partjára, és a 10 fokos vízben jegeltük a lábunkat bokától lefelé.
Így visszagondolva azért nagy élmény volt ez is, és a fenti panorámakép is különösen jól sikerült, szóval nekivágnék újra.



Itt történt a lábak áztatása.