Ma volt Botika karácsonyi fellépése a St Elvans Church-ben. Ez a délelőtt félreértések sorozata volt, és ilyenkor szoktam érezni, hogy még egyáltalán nem tartozunk ide. Kisfiam anyukája már hetekkel ezelőtt megkapta egy cetlin, hogy készülődjön, mert a fia Traveller lesz az iskolai előadáson. Örültem neki, az emlékezetes Shrek-öltözék óta Boti imádja a kosztümöket, ráadásul a szerepjátékos korszakát éli, amelybe Emmacicát is beleöleli, néha –rángatja, akár megfelel ez a kislány korának megfelelő fejlődésnek, akár nem. Mivel egyszer voltunk már ebben a templomban az őszi ünnepélyeken, tudtam, hogy nagyon hideg, ezért a kosztüm alá, ezer póló és nadrág került, nehogy megfázzon a kis drágám.
Természetesen be volt fűtve a templom.
A gyerekekkel együtt a kamerát is cipeltem, hogy jó fényképeket készíthessek kisfiamról. Elő is szedtem, ami nem volt kis kunszt, mert Emmacica nem akarta… Templomban nem lehet káromkodni, így próbáltam a tekintetemmel nevelni. Nem igazán sikerült. Na, mire a kamera a kezembe került, az igazgatónő odasétált hozzám, hogy a templomban nem villog(tat)hatok a masinával, egyrészt, mert régi, és rosszat tesz neki, másrészt felveszik és fotózzák a gyerekeket, amit majd megvásárolhatok, és így legalább támogatják a Friends-eket is. Merthogy ez egy jótékonysági előadás és évzáró egyben.
Mindez eltörpült amellett a tény mellett, hogy Jézus születését adták elő, amelyről engem senki nem tájékoztatott. Botika is meglátogatta a Jézuskát kalózjelmezében, fél szemével és kampójával, amin, Mária és a kisded, na meg a szépen felöltözött Háromkirályok nem lepődtek meg gyerekek révén, de a felnőttek soraiból jövő zümmögés, suttogás, halk-angolos nevetgélés meggyőzött arról, hogy legközelebb óvatosabban kell lelkesednem az ilyen fellépésekért. Lucy, hétgyermekes, örökké mosolygó barátnőm, résztvevően meglapogatta a hátam, tudatva nemzetközi nyelven, hogy ez biz’a nagy égés volt. Botikát ez nem zavarta, végigbőgte amúgy is az egészet, mert nem értette, hogy miért nem lehet velem, miért kell egy színpadon állnia (1. fellépése) lelkes tömeggel teli templom közepén. Emmacicus sem könnyítette meg a dolgát, mert meg akarta vigasztalni Botikát, és harsány Koti, Koti! Oda megyek! kiáltásokat üvöltött bele az előadásba. Botika elkezdett sírni, a másik (jól felöltözött) arab utazó próbálta vigasztalni, és közben ránk mutatott, hogy ide akar jönni, az ő szeretett anyukájához és Emmacicájához.
Az első sorban ültünk.
Nem néztem hátra.
Na, véget ért az előadás, ami egyébként fantasztikus volt. Imádnivalóak voltak a wales-i gyerekek: ügyesek, okosak, szépek, büszkék a jelmezükre. Gondolom, soha nem lesz problémájuk az üzleti életben, ha valahol prezentálni kell, mert már nagyon korán megszokják a szereplést.
Lucy-vel együtt néztük végig az előadást, és volt, hogy sírtunk, olyan megható volt a performance és a gyerekek igyekezete. Jött a vége, mondom, megvigasztalom Botit, aztán usgyi a templomból, de előtte még leveszem a kosztümjét, hogy az utcán senki ne ismerjen fel bennünket.
Erre jött néhány nagyobb fiú, akik tálkát szorongattak a kezükben, és az igazgatónő is pont rám nézett.
Nem volt nálam pénz, nem tudtam, hogy adakozni is megyek.
Lucy megkocogtatta a kezem, és belecsúsztatott egy egyfontost. Rám nézett és azt suttogta, hogy szerinte biztosan nem tudom még az itteni szokásokat, és ne haragudjak, de ha akarom, megment az újabb kellemetlen helyzettől. Nagyon örültem, megköszöntem, és amikor odaért a persely, beledobtam az adományom. Tényleg jó adni, utána rendesen boldog voltam. Újra egy wales-i figyelmessége mentett meg attól, hogy ne érezzem idegennek itt magam. És újra adósa vagyok valakinek azért, mert azon is gondolkodott, hogy én, hogyan érezhetem magam az adott szituációban. Azt hiszem, most, hogy leírtam ezt a kis történetet, már tudom, hogy ha nem is tartozok ide, azért nagyon-nagyon szeretnék. :)
