Bár a UK-ben már hosszabb ideje élünk, mint amennyi időt Zebegényben összesen eltöltöttünk, valahogy mégis ezt a helyet tekintjük igazi otthonunknak. Ha szóba került a zebegényi utazás, úgy emlegettük, hogy "haza megyünk". Ezért nagyon vártuk, hogy megérkezzünk végre. Hála Anyuék évközbeni terápiás kertészkedésének, az udvart meg lehetett közelíteni autóval, a házat sem nőtte be a gyom. Minden úgy van, ahogy itthagytuk: félkész, picike házikó, szigetelés nélkül, geotextíliával "burkolva". Gyakran tervezgetjük, ha lesz rá pénzünk, szépen rendbetesszük.
Ahogy emlékszem, az augusztusi idő tökéletes volt, majd' minden nap mentünk strandolni a partra. Mivel a kenut anno eladtam, a szigetre már sajnos nem volt lehetőségünk átmenni. Azért a parton is volt móka elég: rengeteg kincs hevert szerte-szét, csak össze kellett gyűjteni:
A kincsvadászatban Boti jeleskedett leginkább, ám a lelkesedése átragadt Emmára is. De míg Boti kagylókra, csillogó kavicsokra vadászott, ami lássuk be, hogy türelmet és kitartást igénylő feladat, Emma megelégedett azzal, hogy 2 perc alatt telepakolja az ételhordót öklömnyi sárdarabokkal. Aztán büszkén mutoggata mindenkinek a teli bödön kicset.
Itt valami nagyon izgalmas történhetett, talán véletlenül Emma is talált egy kagylót, vagy egy különlegesen érdekes sárdarabot. Minden esetre rohant, hogy elújságolja.
Aztán befutottak a Mamáék is. Az ember azt hinné, közvetlenül 2 hét szentendrei nyaralás után ez nem valami izgalmas esemény, de Emma szinte repül, egyik lába sem éri a talajt.
Emma már régen a Mama nyakában, mire Boti is odacammog. Őt nem lehetett egykönnyen kizökkenteni a kincskeresésből.
A déli, UV-ben túlsúlyos órákat jól megérdemelt pihenéssel töltöttük a parton végzett kemény munka után.
Az esti nyársalás annak ellenére összejött, hogy se szalonnát nem vettem, se nyársat nem vágtam. Előbbiről Anyu gondoskodott, utóbbi Apura hárult, aki ugyan nem így tervezte, de bizonyára nagyon örült a feladatnak, mert ráadásként a tüzet is megrakta.
Bár a fentebbi képen látszik, hogy Emma hamar kidőlt, Boti nagy formában volt, és dalos, mondókás performansszal szórakoztatta a nagyérdeműt. Olykor pedig csak simán kioktatta a Papát.
A körülményekhez igazodva kissé előrébb hoztuk Apu 60. és Anyu 39. szülinapjának megünneplését. A terv az volt, hogy minden erőnket megfeszítve megpróbáljuk Anyut kirobbantani saját konyhájából, és rábeszélni, hogy bízzon meg egy mezei szakács ízlésében és tudományában, és ne ő töltsön 3 napot főzőcskézéssel a különleges alkalomra való tekintettel. Sikerült, Dóri és Zoli már tesztelték, ezért a Trófea étterembe foglaltunk asztalt népes családunknak.
A tortához volt szülinapi zene is, és végén az étterem teljes személyzete, valamint az összes vendég tapssal kösztötte az ünnepelteket.
Az étterem tényleg jó, az a fajta, ahol fix summárt bármennyit lehet enni. Erre mondjuk ráfaragtam, mert előző nap rettentően elrontottam a gyomrom, így halvány reményem sem volt, hogy versenyre keljek Zolival, de ahogy elnéztem, esélyem sem lett volna. Pedig állítólag csak árnyéka volt önmagának...
Az ajándékok nem voltak kézzel foghatóak, mégis sikert arattak.
Volt játszósarok a gyerekeknek. Itt Emma még élvezi az eszem-iszomot, de később jól jött.
A végére maradt pár kép. Az elsőn Boti pakolja szét a Zebegényben szerzett kincseit, a másik kettőn pedig Gáboréknál pancsolnak. Vehetnének már egy rendes méretű kádat, ahol minden gyerek elfér egyszerre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése