Mivel a hegyek-völgyek, erdők, patakok és madárcsicsergések, valamint a Manowar zenéje (aki nem ismeri youtube-ozzon egyet, nem fog csalódni a letisztult, finom dallamokban, szépirodalmi igényű szövegekben) oly közel állnak szívünkhöz, már az odafele utat is nagyon élveztük. Kicsit rontott a képen, mikor a rendelés után kiderült, hogy a pálya melletti Burger Kingben nem lehet kártyával fizetni (mindenki megvetését vállalom: én szeretem az amerikai gyorskaját. De mivel ritkán eszem, nem attól vagyok dagadt. Hanem mert mackós az alkatom.). Salzburg után értünk be az igazi hegyek közé, az út mellett türkizkék patak kanyargott, sehol semmi szemét, semmi rom, nem rozsdásodik, nem rohad az égvilágon semmi: ezt imádjuk Ausztriában! Hogy mikor mentünk át a német határon az nem derült ki, egyszer csak ott voltunk a szállodánál. Elvileg ez is 3 csillagos, mint a wiesbadeni, de szerintem elfelejtették összefésülni a minősítő rendszert, mert ránézésre legalább 1-2 csillagnyi különbség volt a kettő között. A recepción egy, ha nem is mogorva, de szívélyesnek semmiképpen nem mondható ember fogadott (tulajdonos), aki fontosnak tartotta megjegyezni, hogy aah, die Racz Familie aus Ungarn. Mert az összes többi vendég kivétel nélkül német, és egyáltalán, az egész üdülőhelyen alig látni külföldit. Az sem alapozta meg a jó kezdést, hogy itt derült ki számunkra, hogy idegenforgalmi adót kell fizetni, ami nem véresen nagy összeg, de azért mondhatták volna előre. A gyenge kezdést hamar feledtette a még gyengébb folytatás, amikor megláttuk a szobánkat, ami 150 méterre a főépülettől, egy vendégházban található, és leginkább a balatonlellei úttörőtábor faházaihoz hasonló színvonalú odú, épp csak emeletes ágy nincs benne. Persze, hogy túlzok kicsit, hiszen a szoba tiszta, csak pici. Meg vannak itt olyan szobák is, amikhez közös mellékhelység tartozik a folyosón, szóval ne panaszkodjak. A szobából ilyen kilátás nyílik a hegyekre, esős időben:
A lényeg, hogy beköltöztünk, és a vacsoráig hátralévő időben kinyomoztuk, hol van itt a legközelebbi benzinkút, élelmiszerbolt, stb.
A másnap minden borús volt, Ivit nem is lehetett rávenni a túrázásra. Én kifigyeltem a legközelebbi hegyet, nem tűnt olyan nagynak, gondoltam gyorsan felugrok, fotózgatok fenn egy kicsit, és még az eső előtt vissza is érek. Mondjuk nem ártott volna figyelembe venni, hogy már száz éve nem túráztam, meg, hogy a bebújós szandál (mezítláb) nem a legjobb viselet az Alpokban. Volt egy tábla a turistaút elején, hogy 600 m a szintkülönbség. Gyorsan elképzeltem egy 400 m-es futópályát, az végül is nem olyan hosszú, akkor ezzel is elboldogulok majd valahogy, úgyhogy nekivágtam. Arra is gondoltam, hogy jó lenne nem megázni, ezért kocogósra vettem a figurát. Az első ötven méteren. Akkor meg kellett állni levegőért. Láttam már, hogy a kocogás nem fog menni ezen a meredek ösvényen, és az sem baj, ha megázok, mert úgy is patakokban folyik rólam az izzadság mindenütt, úgyhogy nyugodtan vissza lehet venni egy fokozatot. Mikor félúton találtam egy fotózásra érdemes részt, öt percig tartott, hogy annyira összeszedjem magam, hogy képes legyek néhány másodpercig remegés nélkül tartani a gépet. Nem igazán sikerült, íme az eredmény:
A másnap minden borús volt, Ivit nem is lehetett rávenni a túrázásra. Én kifigyeltem a legközelebbi hegyet, nem tűnt olyan nagynak, gondoltam gyorsan felugrok, fotózgatok fenn egy kicsit, és még az eső előtt vissza is érek. Mondjuk nem ártott volna figyelembe venni, hogy már száz éve nem túráztam, meg, hogy a bebújós szandál (mezítláb) nem a legjobb viselet az Alpokban. Volt egy tábla a turistaút elején, hogy 600 m a szintkülönbség. Gyorsan elképzeltem egy 400 m-es futópályát, az végül is nem olyan hosszú, akkor ezzel is elboldogulok majd valahogy, úgyhogy nekivágtam. Arra is gondoltam, hogy jó lenne nem megázni, ezért kocogósra vettem a figurát. Az első ötven méteren. Akkor meg kellett állni levegőért. Láttam már, hogy a kocogás nem fog menni ezen a meredek ösvényen, és az sem baj, ha megázok, mert úgy is patakokban folyik rólam az izzadság mindenütt, úgyhogy nyugodtan vissza lehet venni egy fokozatot. Mikor félúton találtam egy fotózásra érdemes részt, öt percig tartott, hogy annyira összeszedjem magam, hogy képes legyek néhány másodpercig remegés nélkül tartani a gépet. Nem igazán sikerült, íme az eredmény:
Nem volt idő megenni az almámat, elkezdett esni az eső. Gondoltam, hogy nem olyan nagy baj, visszamegyek gyorsan az erdőbe, ott nem fog érni nagyon. Ebben nem volt igazam, úgyhogy elővettem az esőkabátot, de mire sikerült felvennem, már alaposan eláztam. A lábam rettenetesen csúszkált a vizes szandálban, és a szandál csúszkált a nedves sziklákon, meg gyökereken. A lefelé út rémálom volt, nem is tudom, hogyan úsztam meg lábtörés nélkül. Kezdem már kapizsgálni miért hordanak a sznobok bakancsot, ha túrázni mennek. Az erdőből kiérvén az aszfaltra rájöttem, hogy eddig tényleg alig ért az eső. Gyakorlatilag bokáig érő, hömpölygő vízben tettem meg az utolsó 1 km-t a szállásig, kizárt dolognak tartom, hogy létezik olyan esőkabát, ami az ilyen esőnek pár percen túl is ellenáll.
Mikor hazavergődtem végre, vettem egy forró fürdőt és vacsoráig igyekeztem kipihenni a fáradalmakat. Aztán mikor indulni kellett volna, a fájdalomtól alig tudtam felállni az ágyról: a lábaim szigorúan megbüntettek az erőltetett menetért. Ez az izomláz aztán csak a 3. nap végére múlt el, addig úgy közlekedtem, mint egy hadirokkant. Az eső egész másnap esett, változatlan intenzitással, azt hittük már sosem áll el. Harmadnapra azonban kisütött a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése