Két hete nem jutottam internethez, még múlt szombaton is dolgozni kellett, de végül is ezért jöttem ide. Az elmúlt hétfõn meg kellett jelennem egy interjún Cardiff-ban (az ún. NI number, magyarán TB-kártya kérelmezéséhez ez is hozzá tartozik), ahol egy erõsen arab külsejû, és arab nevû ember feltett néhány kérdést a személyi adataimmal kapcsolatban. Aztán el kellett magyaráznom, hol is van Magyarország, és hogy nálunk nem minden város neve áll négy betûbõl, annak ellenére sem, hogy az utóbbi pár napban nála járt két magyar fiú Tatáról, illetve Bajáról származik. Valamint be kellett mutatnom az összes létezõ hivatalos papíromat az útlevéltõl kezdve a munkaszerzõdésen át az albérleti szerzõdésig. Az egész beszélgetés nem volt hosszabb 10 percnél, azzal bocsátott utamra, hogy 3-4 héten belül postán megkapom a kártyámat.
Másnap pedig már egy 32 tonnás mixert vezettem. Igaz ott ült mellettem egy lett srác, aki nagyjából bemutatta, hogyan kell kezelni az autót (mármint a mixer-részt), hogyan kell feltölteni, hogyan kell kiüríteni a dobot. Amikor pedig nagyon muszáj volt, akkor szólt, hogy ha továbbra is így folytatom a tolatást a talicskára méretezett, omladékony, 20%-os lejtõn, akkor könnyen lehet, hogy felborulunk. Még egy napot vezettem ezzel a sráccal, aztán összeültettek egy magyar fiúval, akivel együtt érkeztünk Angliába. Elõször azt gondoltam, hogy ez tipikusan vak vezet világtalant eset lesz, de végül is mindent jól meg tudunk oldani, ha nem számítjuk azt, hogy 2 GPS-navigáció és 3 térkép segítsége ellenére átlagosan napjában kétszer eltévedünk. Az autóval különösebb gondom nincsen, már megszoktam a méreteit, bár a súlya néha okoz meglepetést (fõképp teletöltve, esõben, lejtõn lefelé). A legnehezebb dolog az építkezési területeken való manõverezés. Itt sokszor omlik a talaj az autó alatt, mindenféle konténereket, vasrudakat, munkagépeket és munkásokat kell kerülgetni tolatva, zsebkendõnyi területen, hogy végre meg tudjak szabadulni a betontól. Ami persze soha nem elég nedves a vevõ szerint, és hiába magyarázom el, hogy õ pont ilyet rendelt, nem számít, én vagyok a hibás. Az sem számít, hogy nem én keverem neki be az anyagot, ezt külön szakember végzi, én vagyok a hibás. És az sem számít, hogy ha a nálam lévõ 200 liter vizet mind hozzáadom a betonjához, akkor annak megváltozik a minõsége (gyengébb lesz), valamint én nem tudom majd megtisztítani a mixert, mindegy, a vevõt csak az érdekli, hogy kellõképpen híg legyen a beton, mert úgy magától szétterül, és nem kell vele dolgozni. Aztán persze az is elõfordulhat, hogy túl lágy a beton, aminek a vevõ megint csak nem örül (bár jobban elviseli, mint amikor száraz), valamint nem örülnek azok az autósok, akik ha esetleg meg is úszták, hogy a rázkódáskor kilöttyenõ, néhány liter beton rájuk essen, az úton már nem tudják azt kikerülni. Nagyjából ezek a betonszállító-szakma nehézségei. Bár ehhez még hozzá kell adni a birkákat, teheneket, lovakat, amik gyakran legelésznek az út mellett, és olykor úgy kelnek át az úttesten, hogy nem igazán néznek körül. Meg a farmereket is, akik megdobálnak kõvel, ha úgy gondolják, hogy túl gyorsan száguldozol a legelõjük mellett.
Másnap pedig már egy 32 tonnás mixert vezettem. Igaz ott ült mellettem egy lett srác, aki nagyjából bemutatta, hogyan kell kezelni az autót (mármint a mixer-részt), hogyan kell feltölteni, hogyan kell kiüríteni a dobot. Amikor pedig nagyon muszáj volt, akkor szólt, hogy ha továbbra is így folytatom a tolatást a talicskára méretezett, omladékony, 20%-os lejtõn, akkor könnyen lehet, hogy felborulunk. Még egy napot vezettem ezzel a sráccal, aztán összeültettek egy magyar fiúval, akivel együtt érkeztünk Angliába. Elõször azt gondoltam, hogy ez tipikusan vak vezet világtalant eset lesz, de végül is mindent jól meg tudunk oldani, ha nem számítjuk azt, hogy 2 GPS-navigáció és 3 térkép segítsége ellenére átlagosan napjában kétszer eltévedünk. Az autóval különösebb gondom nincsen, már megszoktam a méreteit, bár a súlya néha okoz meglepetést (fõképp teletöltve, esõben, lejtõn lefelé). A legnehezebb dolog az építkezési területeken való manõverezés. Itt sokszor omlik a talaj az autó alatt, mindenféle konténereket, vasrudakat, munkagépeket és munkásokat kell kerülgetni tolatva, zsebkendõnyi területen, hogy végre meg tudjak szabadulni a betontól. Ami persze soha nem elég nedves a vevõ szerint, és hiába magyarázom el, hogy õ pont ilyet rendelt, nem számít, én vagyok a hibás. Az sem számít, hogy nem én keverem neki be az anyagot, ezt külön szakember végzi, én vagyok a hibás. És az sem számít, hogy ha a nálam lévõ 200 liter vizet mind hozzáadom a betonjához, akkor annak megváltozik a minõsége (gyengébb lesz), valamint én nem tudom majd megtisztítani a mixert, mindegy, a vevõt csak az érdekli, hogy kellõképpen híg legyen a beton, mert úgy magától szétterül, és nem kell vele dolgozni. Aztán persze az is elõfordulhat, hogy túl lágy a beton, aminek a vevõ megint csak nem örül (bár jobban elviseli, mint amikor száraz), valamint nem örülnek azok az autósok, akik ha esetleg meg is úszták, hogy a rázkódáskor kilöttyenõ, néhány liter beton rájuk essen, az úton már nem tudják azt kikerülni. Nagyjából ezek a betonszállító-szakma nehézségei. Bár ehhez még hozzá kell adni a birkákat, teheneket, lovakat, amik gyakran legelésznek az út mellett, és olykor úgy kelnek át az úttesten, hogy nem igazán néznek körül. Meg a farmereket is, akik megdobálnak kõvel, ha úgy gondolják, hogy túl gyorsan száguldozol a legelõjük mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése